Irta: Pénzes Tiborc Szabolcs

A szöveget digitalizálta: Varga István

   A KISVÁRDAI REFORMÁTUS EGYHÁZ TÖRTÉNETE III.

A református iskola története (1605 - 1948)

A reformáció kezdettől fogva nagy hangsúlyt fektetett az oktatásra. „Kálvin szerint „az iskola az egyház veteményes kertje - seminarium Ecclesiae", amit évszázadokon keresztül hangoztatnak a református iskolaügy hazai szervezői. Luther hasonlóan vélekedik, amikor ezt mondja: „az iskola a templom előcsarnoka"."¹ Már az 1595-ös tasnádi zsinaton határozat született arról, hogy „az ifjúságot a kátéban folytonosan és szorgalmasan oktatni kell."² Így volt lehetséges az, hogy „falusi iskola a legszegényebb egyházban is volt."³

A kisvárdai református iskola első biztos nyomát 1605-ből találjuk. Az év január 18-án iratkozott be a debreceni Kollégiumba Kisvárdai Péter.⁴ Az előnévnél egy pillanatra elidőzve felmerül a kérdés, hogy a Kisvárdai vezetéknevűek valóban kisvárdaiak voltak-e? Nagy valószínűséggel igen, hiszen a nyelvtörténészek az alsóbb néprétegeknél a családnevek kialakulását a XVI-XVII. századra teszik.⁵ A névválasztás, amelyre a diákok általában a felsőszintű iskolákba való beiratkozáskor kerítettek sort, egyik leggyakoribb fajtája a földrajzi származást jelölő név.

A Kisvárdai Péterrel kapcsolatban felmerülő másik probléma az, hogy egészen kis valószínűséggel ugyan, de elképzelhető, hogy ő még esetleg a XVI. század végéig fennállt főúri támogatású városi iskolában tanult. Ezt az iskolát- amelyről az utolsó híradás 1593-ból származik, de még ez után is működhetett egy rövid ideig - tekinthetjük a református oktatás szellemi ősének.⁶

A protestáns iskola folyamatos és magas szintű működésére utal az a tény, hogy 1625-ig öt egykori diákja tanult a debreceni Kollégiumban,⁷ kettő jutott el Heidelbergbe, -Michael Vardi 1608. szeptember 24-én, Andreas Sartoris, Vardai 1614. április 23-án iratkozott be,⁸ - egy Odera Frankfurtba, - Kisvárdai János 1625 második felében könyve 1627-ben jelent meg Franekerben görög címmel és latin nyelven^{,9 -} egy pedig Wittenbergbe. Ez utóbbi, név szerint Kisvárdai András arról is nevezetes, hogy egyike volt annak az öt diáknak, aki 1613-ban Nagybányára hozta a Wittenbergben tanult magyar diákok anyakönyvét.¹⁰ Érdekes módon viszont 1625 után mindössze három kisvárdairól tudunk, aki külföldi tanulmányokat folytatott. Ők mindhárman Franekerben tanultak tovább.¹¹ 1625-1671 között Debrecenben 18, Sárospatakon 2 diák esetében következtethetünk kisvárdai származásra.

A kisvárdai iskola kezdetben minden valószínűség szerint a váradi anyaiskola szellemi vonzáskörzetében működött. Várad 1660-as elfoglalása után a váradi alma mater szerepét Debrecen vette át, s Kisvárda ezzel Debrecen partikulája lett. A partikuláris iskolák jellemző sajátságai a következők: 1. Városi (közösségi) fenntartásúak voltak; 2. Növendéktanítókkal - rectorokkal, praeceptorokkal - működtek; 3. A rectorok, preceptorok nemcsak a debreceni Kollégiumból jöttek, hanem szórványosan, hanem más anyaiskolákból, esetünkben Sárospatakról is. De akárhonnan is jöttek a rectorok, preceptorok, egyben megegyeztek: a debreceni Kollégiumban érvényes tananyag, tanterv, módszer szerint, a Debrecenben használatos tankönyvekből tanítottak. A tanítás, nevelés végcélja a lelkészképzés volt.¹² A Kisvárdáról a kollégiumokban továbbtanuló diákok is, szinte kivétel nélkül lelkészi állásokba jutottak.

Az anyaintézménnyel való kapcsolattartás két fontos formája a legáció és a szuplikáció. A szuplikáció, vagyis az anyaiskola számára való rendszeres adománygyűjtés nemcsak Debrecenben volt hagyomány, hiszen Kisvárdát a debrecenieken túl rendszeresen felkeresték a pataki és a szigeti diákok is.¹³ Ez utóbbiak csupán fele, sőt harmadannyi adományt kaptak az eklézsiától, mint debreceni társaik. A legáció alkalmával, ami mindig a sátoros ünnepek időpontjára esett, kiküldött diákok, szemben a szuplikánsokkal, nem kimondottan az iskolákkal, hanem sokkal inkább a gyülekezettel és a városvezetéssel való kapcsolatokat erősítették.

A partikulákban a tanév két félévre oszlott. A nyári félév József naptól (márc. 19.) Dénes napig (okt. 9.), a téli félév Dénes naptól József napig tartott. A félévek vizsgával zárultak. A tanítás mind délelőtt, mind délután három-három órát vett igénybe, szerdán és szombaton viszont csak egyet-egyet, hogy a diákok a mezei munkákban segíthessenek a szüleiknek, sőt vasárnap is volt két két óra iskolai elfoglaltság. A nyári szünet négy hete alatt a rektor délutánonként egy-egy ismétlő órát tartott a diákoknak, a kéthetes szüreti szabadság és a féléveket lezáró egy-egy hét azonban teljesen szabad volt.¹⁴

A tananyagot szigorú zsinati határozatok szabták meg: „Az iskolarectorok szorgalmasan tanítsanak és pedig régi szokás szerint délelőtt először logikát, azután valamely szónokot magyarázzanak, 9 órakor közvizsgát tartsanak, ebéd után valamely poeta magyaráztassék. Aki másként tesz, hivatalától megfoszttatik."¹⁵ A tanítók munkájára a lelkész és az esperes is felügyelt.

„Protestáns felfogás szerint a tanítóság, tanárság nem cél volt, hanem csak átmeneti állomás a feljebbemelkedéshez: a papsághoz. Ezért a protestáns egyházi hatóságok nem is hagyták egy-két évnél tovább egy helyen működni a tanítókat, tanárokat, hanem további tanulmányokra buzdították őket."¹⁶

Az anyaiskolák diákjai két okból vállaltak, tanulmányaikat megszakítva rektorkodást. Az egyik az, hogy külföldi peregrinációjukhoz pártfogókat, támogatókat keressenek, a másik, hogy széles körben megismertessék magukat azért, hogy tanulmányaik befejeztével a környéken álláshoz juthassanak. Nemritkán az is előfordult, hogy a rektória lejártával az illetőt meghívták a település lelkészének. A helytörténeti kutatások nyomán eddig csak három időpontot tartottak számon, amikor a református iskolába rektor érkezett. 1667-ben Patai András, 1668-ban és 1687-ben két ismeretlen személy. Kutatásaim nyomán kiderült, hogy ezeknél az időpontoknál mintegy negyven évvel korábban is volt Kisvárdán név szerint ismert tanító, mi több a két utóbbi dátum is pontatlan. A sárospataki Kollégium diáknévsorában az 1624-es évnél a következő bejegyzést találjuk: „Stephanus P. Herczegszőlősi (Ductus) Kis Vardaninum Iterum ingressus 1627."¹⁷ Hörcsik Richárd mutat rá arra, hogy a ductus szó jelentése megegyezik a rectoréval. Az iterum ingressus 1627 annyit tesz, hogy másodszor beiratkozott 1627-ben. Elképzelhető tehát, hogy 1626-ban volt kisvárdai rektor Herczegszőlősi P. István. Az 1668-as és az 1687-es dátum is azért pontatlan, mert azok a később Kisvárdára került rektorok subscribalasi, vagyis beiratkozási időpontjai. Ezért az 1765-ig ismert tanítók működési intervallumait csak hozzávetőlegesen lehet megadni.

Külön kell szólnunk Patai András kisvárdai rektorsághoz jutásáról, mert ez a maga nemében speciális eset, hiszen ő több évtizedes lelkészi szolgálat után vállalta el a kisvárdai iskolások tanítását. Az oktatásban is nagy tapasztalattal rendelkező Patai valóságos kincs lehetett az iskola és a gyülekezet számára. Még böszörményi lelkész volt, amikor két egykori tanítványának is könyve jelent meg külföldön, s mindketten a könyvük ajánlásában mondtak köszönetet egykori tanítójuknak.¹⁸ Patai alkalmazásában közrejátszhatott az 1659-es bogáti partialis synodus határozata is, amely a következőket mondja ki: „... Mivel az Isten Dicsőssége nem kevéssé ingadoz az ő népe között a sokáig és sokszor mesterkedő ifjaknak mesterkedése miatt, kik a Szent tudomány mellett a Scholai szenvedéstől irtózván, Istentől az ő nyájja legelésére illendő és elégséges Tálentumot nem kérvén, S révén nyomozzák tulajdon tsak a magok hasznát. Melly mételes gonoszak el távoztatására és hárítására illyen cautiokat parantsol a Sz. Partialis szorgalmatosan observáltatni. 1. Kirekesztetnek némelly bizonyos helyek a mint neveztetik tarisznyás mesterek meg fogadásától ugymint nevezet szerént Kálló, Bátor, Mada, Vaja, Pálcza, Vitka, Mándok, Kisvárda, Jánosi, Eör, Szamosszegh, Olcsva, Szalka, Ibrány, Halász, Dombrád, Nyíregyháza, Bogáth, Fejértó, Gáva, Bezdéd."¹⁹ Ezzel a tiltással lépett fel a zsinat a felsőfokú tanulmányaikat abbahagyó, ám mégis tanítani akaró egykori diákokkal szemben, s ezzel védte meg a 21 kiemelt gyülekezet iskolájának színvonalát, az alulképzett vagy képesítés nélküli önjelölt tanítóktól.

A XVII. század ismert rektorai a következők voltak:

1624 Herczegszőlősi P. István (Sárospatak),

1668 Báthori Mihály (Debrecen)

1625 Szalánczi Imre (Sárospatak),

1675 Hernádnémeti István (Debrecen)

1627Liszkai Bálint (Sárospatak),

1678 Herczegszőlősi P. István (Debrecen)

1667 Patai András,

1682 Tóthfalusi P. Márton (Debrecen)

1668 Tarpai Tamás (Debrecen)

(Azoknál a személyeknél, akiknek a neve mellett helységnév szerepel, a megadott dátum az illető Kollégiumba való beiratkozásuk időpontja.)

A XVIII. században vészterhes időszakot átélő református gyülekezet életét rendkívül   megnehezítette Kisvárda inarticularis hellyé nyilvánítása. Az iskola működésének is alig-alig lehet nyomát találni. A kisvárdai diákok száma megcsappant a kollégiumokban, s tanítót is az 1800 előtti időszakból csak kilencet ismerünk:

1700 Szendrei György (Sárospatak)                          1777 előtt Szabó János

1723 Pankászi (Pankotai) János (Sárospatak)            1777 előtt Lökös János

1732 Kornádi János (Debrecen)                                1777 Szőllősi András

1765 Juhász György                                                  1797 Csizmás János

1799 Kis János

A XIX. század már sokkal inkább bővelkedik adatokban, nemcsak a rektorok, hanem a diákok, a tananyag, az iskolaépület és a fizetés tekintetében egyaránt.

Az 1800-as évek elején a tanítás már önálló helyiségben folyt. A különböző korosztályú gyerekek egyetlen szűkös, nagyritkán újrameszelt falú tanteremben voltak elhelyezve, kicsi fapadokban. A terem végében állt a katedra és a tábla. Mivel ebben az időben Kisvárdán nem volt külön fiú- és külön lányiskola, a református kisiskolában koedukált oktatás folyt. A különböző nemű diákok száma és egymáshoz viszonyított arányuk az évek során eltérő és ingadozó, mint ahogy a tanulók összlétszáma is. Volt olyan év, amikor a diákok összlétszáma még a húszat is alig érte el, viszont volt olyan is, amikor a negyvenet is meghaladta. Nem látható azonban összefüggés az egymástól drasztikusan eltérő adatok között. Példaként említhetjük az 1810-1813 közötti négyéves időszakot. 1810-ben 15 fiú és 17 lány, 181 l-ben 9 fiú és 7 lány, 1812-ben 6 fiú és 6 lány, 1813-ban 15 fiú és 16 lány járt az iskolába. Ugyanakkor ezeknek az éveknek a halálozási adatai átlagosnak mondhatók.

1810-ben 20, 1811-ben21, 1812-ben 14, 1813-ban pedig 24 református halálozott el. Nem okolható az ingadozásért az a három rektor sem, aki ezalatt a négy év alatt az iskolában tanított, ugyanis az ő minősítésük az egyházlátogatási jegyzőkönyvekben rendre jó és dicséretes. Egyébként az egyházlátogatási jegyzőkönyvek érdekes bejegyzéseket tartalmaznak a rektorok magatartására, erkölcsére és a tananyagra vonatkozólag. Ilyeneket: „Szentiváni Beniamin éneket, olvasást tanit" (1801), „Ivánka Ferenc gyengén érti Hivatalát" (1804) vagy „Mészáros István jó harangozó, rosszul nevelt gyermekei tanítványinak rossz Példát adnak" (1807).²⁰

Az iskolás gyermekek felé megkülönböztetett figyelem fordult mind az egyház vezetői, mind az egyházközség tagjai részéről. A diákok még a templomban is együtt foglaltak helyet:

„1816-12a Mai az napon végeztetett, hogy á Templomban az Oskola Gyermekek ugy nevezett Karjába semmi Legények, siederek, oskolában nem járó gyermekek ne járjanak, még á mester Legények se, hanem másik Karba, nagy büntetés alatt."²¹

A tanítók fizetése két fő részből állt: a pénzbeli és a természetbeli juttatásokból. Mivel Kisvárda mocsaras vidéken feküdt, nagyon kevés és nem túl jó minőségű volt a termőföld, erdő vagy gyümölcsös pedig egyáltalán nem volt. Ennek az lett a következménye, hogy kevés és silány minőségű volt a természetbeli szolgáltatás. Fa helyett a hívek gyakran nádat adtak, mint ahogyan a fában szegény vidékeken ez szokás volt. A nád „minőségétől függően vagy építőanyag vagy fűtelék. A házak falát, tetejét, kerítését nádból készítették. A téli évszakban, amikor elfogytak a mezei munkák, az egész népesség a náddal foglalatoskodott."²² A mindenkori tanító béréről még annyit kell tudni, hogy az mindig pontosan a lelkészi fizetés fele. Ez az arány évszázadokon át következetesen megmaradt.

1801 -ben a tanítói fizetés a következőképpen alakult: „Kész pénz                                                                   20Ft

Ezt az éves fizetést általában két-három részletben kapták kézhez a tanítók. Ennek azonban az volt a feltétele, hogy az egyházközség tagjai rendben befizessék járulékaikat az egyház pénztárába, ami csak a legritkább esetben fordult elő. Jóformán évről évre határozatot kellett hozni a tartozások visszamenőleges behajtására.

A fizetésen felül a rektorok, iskolamesterek juttatásaihoz tartozott, a „szolgálati lakás" biztosítása. Egy 1816-os felújítási munkáról a presbiteri jegyzőkönyv bejegyzése tudósít: „1816 19a May Rector Házában Ajtó béllésért... 2 forint, és 12 krajcár

Két hevederért, sarkastól szegestől Rector Házához 30 garas 29a May... Rector Házához ablakra 23 forint, nádra 200 kévére 12 forint. Egy köböl zabra 10 forint....Ajtó zárra 1 forint" ²⁴

A tandíjról és a korabeli tananyagról a presbiteri jegyzőkönyv egy 1805-ös bejegyzéséből tudunk:

„A „Tanitó Rectorok" fizetése a következőkben határoztatott meg:

1 a   Az betűket és szók összverakását Tanulló gyerekekért több 12 krnál ne fizetessen

2a   A jó olvasóktól 34 kr.

3a   Az Soltárt Kis Kátét Szép Históriát, s Biblia Históriáját és más egyéb szükséges Könyveket Tanullóktól 51 kr. sőt azokat is á kik a nagyobb anya oskolákba való menetel véget á Deák nyelvet vagy annak fundamentumát Tanulni akarják azokat is azon nyelvnek fundamentum könyveiből tartozik tanítani az fellyebb 51 krokért.

4a A ki pedig irást is Tanulni akarna már az akár a.b.c.t akármi egyéb könyvet Tanullyon is az rajta vejendő béren kivül egy s egy húszasért Tanítani kötelessége lészen.

5     Utóllyára minden gyerekért kiki úgy tartozik egy s egy véka életet adni hogy á szokásba szeredai, szombati és Kánikula béli ajándék el múljon, az élet pedig akár Tengeri, akár Gabona légyen.

6     A ki pedig egy gyerekért egy szekér fát nem akar adni azon gyerek tartozik á Téli Napokban minden Nap fát vinni az oskolába."²⁵

Az 1801 -1849 közötti időszakban a következők töltötték be a tanítói állást:

1801 -1804 Szentiváni Beniamin             1813-1817 Korotzki Miklós

1804-1807 Ivánka Ferenc                      1817-1822 Körtvélyesi János

1807-1810 Mészáros István                   1822-1824 Pásztor János

1810-1812 Laskai József                       1824-1836 Körtvélyesi János

1812-1813 Mátsi József                        1836-1847 Puskás József

1847-1849 Dolinai Miklós

A reformkor kisiskolájának tananyaga rendkívül széles horizontú és korszerű. Méltó a debreceni Kollégium által kitűzött oktatási, nevelési célokhoz:

„1. Nemzeti oskola: betűk tanulása, több betűknek együtt való kimondása, az írás kezdete, olvasás, római és arab számok, számolás, a nevezetesebb Természeti dolgok esmerete, Isten és vallás esmerete a Biblia útmutatása szerint, Könnyebb Könyörgések a Bibliából, Könnyebb énekek és azoknak éneklése az ujj enekes Könyvből"

2. Nemzeti oskolában a diákok minden részében kiteljesítik az első osztályban megkezdett tanulmányaikat, s ezen felül az Erköltsi Tudomány című könyvből megtanulják a Gyermekeknek szüleik eránt való kötelességek című fejezetet. A nyári fél-Esztendőben a következőkkel bővítették tudásukat:

„az elöljárók, bírák, királyok iránt való kötelességek, teljes összeadás, kivonás és a szorzó Tábla (a sokszorozási Maróthi szerint), Apostoli Hitvallás, Az állatok históriája Sz. Györgyi Josef, Fabian Josef, Pete Ferencz ur munkáiból, Geográfiából Európának, Asianak, Afrikának, Australianak, Polizenianak esmerete

3.  Nemzeti Oskolában tovább bővülnek az ismeretek a Keresztyén Erköltsi Tudományok című könyvből, a diákok megtanulnak osztani, „Geográfiából Magyar ország a Kis Tükör szerent, Magyar Grammatika a nyomtatásban kiadott Könyv szerent" haladnak tovább az anyaggal. A Nyári Fel esztendoben a Keresztyén Erkölcsi Tudományokból a „Gazdák, Gazdasszonyok, Földes Urak, Tisztviselők, Bírák kötelességei az alattok valók erant" című fejezet a lecke, és még a Magyarországgal határos országok földrajza.

4. Nemzeti oskola tananyaga a következő: „Vallás históriája, Magyarország históriája a Kis Tükör szerent, Európának bővebb a világ több Részeinek pedig közönséges Geográfiája a Debreceni Atlas szerent, Gyakorlás a Substantiák, Contractusok, Justantiák és más levelek írásában Számadások készítésében és azoknak formáiban. A Nyári Esztendőkben Hazánk Törvényeinek törvényszékeinek Rendtartásainak esmerete. Mechanika , Fisica"²⁶

De hiába voltak a szépen megfogalmazott oktatási célok, ha a megvalósításuk nem volt megfelelő. Márpedig 1848. december 10-én az Életképek című országos folyóirat a következőket írta:

„... ref. oskolája egy általában aljas, s minden fensőbb vagy helybeli pártfogástól elhagyatottan teng, a majdnem csupa úri és kézműves rendű népességhez képest sokaknál alávalóbb."²⁷

Ez az áldatlan állapot egészen 1856-ig megmaradt. A színvonalemelést hátráltatta a Bach-rendszer protestánsokkal szembeni fokozott elnyomása, amelynek iskoláztatási vetületeként a protestáns egyházi iskolákat állami felügyelet alá helyezték. Ebben az időszakban nem pontosan tisztázott a kisvárdai református tanítók jogállása. Egyes helyeken, mint segédlelkészek máshol, mint tanítók tűnnek fel a presbiteri jegyzőkönyvek és az anyakönyvek lapjain.

Már az enyhülés jele az, hogy 1856 májusában egyáltalán gondolni mertek arra, hogy az iskolát nyolcéves tetszhalálából feltámasszák. Az ebben az évben elviekben megalakított iskolalátogatási bizottság, amely a későbbi iskolaszék ősének tekinthető, kitűzött feladata az iskola vasárnaponkénti meglátogatása és a tanítás minőségének ellenőrzése lett volna, megszületése még csak jelzésértékű. Feladatának tényleges és rendszeres végrehajtása csak két év múlva valósult meg.

Az 1860-as évek az egyházi életben lényegesen nagyobb hangsúlyt kapott az oktatás. Kezdve attól, hogy 1860-ban helyreállították a meglévő, ám meglehetősen rossz karban lévő és a növekvő diáklétszám miatt évről-évre alkalmatlanabb iskolaépületet.²⁸ Odafigyeltek a tanítók anyagi és erkölcsi megbecsülésére. Nem voltak például hosszú évekre visszamenő bérhátralékok, sőt a tanítóözvegyekről való gondoskodást is határozatba foglalta a presbitérium.²⁹

1865-ben találkoztak az iskola igényei és az egyház hosszú távú tervei:

„Az Iskolás Gyermekeink Számok, minthogy számosan vagynak annyian, hogy a mostani iskolaház Gyermekeink számára egészségtelen, a mennyiben hogy sok lévén a gyermek nem is férnek sőt a rossz levegő által egészségtelenné lesznek, azon egy Iskola ház építését határozta az egyházi Tanács sőt az egyház közönsége is."³⁰

Az elhatározás tehát megvolt, ki is jelölték az építési bizottságot - Nagy Lajos lelkész, Aszalai Sándor, Fodor István, Farkas János, Háda Imre, Tardi István és ifj. Szabó László - és az iskola helyét Puskás Károly háza mellett,³¹ de miután az építési költségeket nem tudták rögtön előteremteni az építési bizottságra hárult a gyűjtés megszervezése, ami jócskán elhúzódott, s így az iskolaépítés csak tizenegy évvel később vált realitássá. Időközben folyamatosan zajlott a gyűjtés, többek között a szokásos farsangi bálokon, amelyeknek jövedelmét rendre az Iskolaalapnak juttatták.

1876-ra már elodázhatatlanná vált az iskolaépítés ügye, annál is inkább mivel a Kisvárdai Tanügyi Bizottmány már 1871-ben megkereste a helyi református egyházat hozzájárulás végett az első kisvárdai elemi népiskola létrehozásához. A presbitérium azonban meglehetősen nyersen utasította vissza a felkérést, felhívva a bizottmány figyelmét arra a valós tényre, hogy a helyi zsidóságnak egyetlen tanterme sincs, így építsenek ők tantermeket. Különben is a reformátusoknak két oktatási célra szolgáló helyisége is van ezért „helyiség vásárlásába elegyedniük nem is kell" egyébként pedig „a kivetésből ránk háruló összegből közös erővel nem egy tantermet, hanem emeletes tanodát vagyunk képesek felállítani... Intézzük magunk a magunk tanodáját!"³² Ez azonban még öt évet váratott magára, mígnem újra megalakult az építési bizottság. Az ügy folytonosságát jelzi, hogy az 1865-ös bizottság tagjai közül három is megtalálható az újjáalakult tíztagú testületben. Az építkezés célja a korábbiakhoz képest jócskán kiegészült, hiszen a tantermen kívül egy fedél alatt két szobás tanítói lakást és egy kamrát is terveztettek az épületbe. 1877 júliusára megvásárolták a szükséges építőanyagot, amit kölcsönadtak Szepessy Mihálynak, aki csak a következő év februárjában adott vissza 20000 darab rossz minőségű téglát, amit Tardy István főgondnok vett át tőle. Tardyt megbízták, hogy rendezze az ügyet Szepessyvel, aki inkább pénzben fizetett volna. A hívek a főgondnokkal kapcsolatban már csalást emlegettek. Főleg azután, hogy Tardy megtagadta a nála kezelésben lévő iskolaalap pénzének az egyházi pénztárba való befizetését, ami nemsokára az állásába is került. Később a pénzt is kamatostól kellett kifizetnie. Ilyen botrányoktól fűszerezett építési időszak után 1878 végére sikerült átadni az iskola épületét. Ezzel párhuzamosan hozzáláttak az iskolai felszerelések korszerűsítéséhez is.³³

A tanulók magas létszáma, amely az 1860-as, 1870-es években már többször az évi hetven főt is meghaladta, lehetetlenné tette a haladó nevelési módszerek bevezetését. Emiatt nemritkán panaszra adott okot a tanítók fegyelmezési gyakorlata. „A Tanító urra sokan panaszkodnak, hogy a gyermekek fejjét, filét, arcát üti ököllel s több igen kegyetlenségeket követ el."³⁴ Gyakran a bot és a pálca is előkerült. Az egyháztanácsosok ilyen esetekben megrótták ugyan a tanítót, de egyebet tenni nem tudtak, mert belátták a fegyelmezés lehetőségeinek korlátozottságát. Lánczy Lajos tanító, aki 1869-re már sokadszorra állt nevelési módszerei miatt a presbitérium előtt kijelenti, hogy „az iskolájában igyekszik a lehető leglágyabb fenyítéket használni, sőt óhajtaná, ha maga az egyházi elöljáróság határozná meg a fenyítékek minőségét."³⁵

Lánczy egyébként is elég nyakas ember volt. Az összes tanítók közül -Tényi Gyulát (1910-1934) leszámítva- ő állt legtöbbször a presbitérium ítélőszéke előtt. A gyermekek bántalmazásán kívül, vádolták azzal, hogy az éneklésben a gyülekezettől eltérő modort használ, hogy az iskolaudvart saját céljaira - állattenyésztésre - használja, hogy 8 óra előtt nem engedi be a tanulókat az iskolába, és főként nem engedelmeskedik a presbitérium határozatainak. A Lánczy Lajosról kialakított képhez azonban az is hozzátartozik, hogy az 1870-es évek táján már lényegesen rendszertelenebbek a tanító bérének kifizetései. Nem egyszer előfordult, hogy az oktatóknak külön kérvénnyel kellett a presbitériumhoz fordulniuk több éves bérhátralékuk ügyében. Többször hangot adtak annak a panaszuknak is, hogy a fizetés pénzbeli mennyisége kevés, a természetbeni juttatások minősége pedig rossz. Így tehát Lánczy állattenyésztését mai szóval kényszervállalkozásnak mondhatjuk.

Az éneklés tekintetében valószínűleg az lehetett a probléma, hogy a tanító, akinek a feladatai közé tartozott a kántori szolgálat ellátása, az egyházi énekek ritmusát tartva énekelt szemben a gyülekezet archaikus, de korszerűtlen éneklési gyakorlatával.

Szerencsétlen, bár kétségtelenül költségkímélő dolog volt az iskola és a tanítói lakás összeépítése is, nemcsak azért mert a közegészségügyi és tűzvédelmi szabályok miatt megtiltották az iskolában a főzést és a disznóölést, hanem azért is, mert a tanítónak pusztán annyi magánélete lehetett, amennyi az iskola nyitvatartási idején kívül esett. Ezért nyilván nehezére esett szabadidejének reggeli lecsökkentése. Lánczy bűne tehát csak abban állt, hogy szembeszegült a békesség kedvéért a többség akaratát érvényre juttató presbitériumi határozatokkal, magánélete és a haladó módszerek védelmében. Valószínűleg a presbitérium is belátta ezt a kényszeredett helyzetet, mert Lánczy nyílt ellenállására a presbitériumi határozatokat illetően nem tett válaszlépéseket. A gondok egyike másika a Lánczyt követő időkben is előjött és sok fejfájást okozott a gyülekezet és választott vezetői, tisztségviselői viszonyában.

Jellemző a tanítók mentalitására a kezdeti lelkesedés, majd az itt talált viszonyokba való beleszürkülés. Ezt a folyamatot leginkább az 1883-1899 között a református iskolában oktató Kalas János pályafutásán keresztül követhetjük nyomon. Kalas János 1850-ben született, tizennyolc évesen szerzett tanítói diplomát, s Kisvárdát megelőzően Vaján tanított hat osztályban tizenhárom gyermeket, évi 400 Ft-ért. Megmagyarázhatatlan, hogy mi vezette Kisvárdára, hiszen itt 1883-ban a hat osztályban hatvan diák tanult és az évi fizetés csupán 300 Ft volt. Talán kihívást látott a feladatban, mert a városba kerülésekor programjaként az iskolaköteles 6-12 éves korosztály maradéktalan iskoláztatását jelölte meg.³⁶ Munkájára inspirálhatta a felújított iskolaépület és később a teheneinek épített istálló is. Iskolai tevékenységéről kezdetben rendszeresen beszámolt mind az iskolaszéknek, mind a presbitériumnak. Innen tudjuk, hogy az oktatásban az igyekezett meghonosítani a tárgyi szemléltetést, és különös gondot fordított évről-évre az iskolaköteles gyermekek számbavételére. 1888-ban elvállalta a vasárnapi iskola megalakítását is.³⁷ Az 1890-es évek azonban kedvét szegték. Fizetését'rendre későn vagy egyáltalán nem kapta meg, s ezen az sem változtatott, hogy 1892-ben a lelkészi és tanítói fizetés gabonabérét eltörölték, illetve pénzbe számították át, s hogy a fizetések kezelése a hívektől kapott járulékok rendszertelensége miatt, a gondnok kezébe került. 1893-ban a rendszeres fizetés reményében az állami iskolában is elvállalta a vallásoktatást.³⁸ 1894-re a fizetése mindössze 285 Ft lett volna, de ezt sem kapta meg. Már-már megélhetési gondokkal küzdött, ami a tanítás színvonalára is rányomta a bélyegét. 1895-ben végre egy nagyobb összeghez jutott, ugyanis öt évre visszamenőleg megkapta a vallástanítás díját.³⁹ 1897-ben a presbitérium megállapította, hogy „... a tanítás gyenge lábakon áll iskolánkban, még ha tekintetbe vesszük is, hogy egy tanító, aki ha kántor is nem versenyezhet az itteni iskolákkal, amelyekben több tanító működik, azonban a javulásra időt kíván adni."⁴⁰ Ugyanekkor a kántori működésével kapcsolatban is panasz merült fel. A ritmikus énekléssel ő is kudarcot vallott. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, Kalas János belefáradt a körülményekbe és a munkába, felajánlotta nyugdíjba menetelét. A következő évben beterjesztette kérelmét a hatéves bérhátralékai ügyében, ami közel egyévi teljes fizetésére rúgott, és az év végén nyugdíjba ment.⁴¹

Kalas János tizenhat évi ténykedése után örökségül maradt református iskola 1898 végére szomorú állapotokat mutatott olyannyira, hogy a presbitérium fontolóra vette az iskola bezárását és az épület más célú hasznosítását.⁴² A református iskola mutatóinak romlásához jelentősen hozzájárult az 1874-ben megnyílt kisvárdai községi elemi iskola, mert míg indulása első évében mindössze 8 református vallású diákja volt, addig 1880/ 188l-es tanévben már 45, 1892/1893-ban 107, 1893/1894-ben 117, 1897/1898-ban pedig már 170.⁴³ Ebből a 170-ből mindannyian ingyen tankönyvet kaptak, és mindössze 30-an fizettek tandíjat. Továbbá míg a református iskolában egyetlen tanító volt, addig az államiban 9, ráadásul a lányokat külön nőtanító oktatta. A református iskolának ugyanekkor 19 tanulója volt.

Fordulópontot az iskola történetében Varga János egykori szabolcsi tanító működése hozott 1899-1909 között. A rendkívül agilis, fiatal tanító minden feladatot elvállalt, kezdve a dalárda vezetésétől egészen az iskolapadok beszerzésének megszervezéséig, s munkálkodását rendszerint siker koronázta. Az iskolát is sikerült néhány év alatt annyira fellendítenie, hogy 1904 szeptemberében kénytelen volt indítvánnyal fordulni a presbitériumhoz amiatt, hogy járuljanak hozzá az alsóbb és felsőbb osztályok bontott tanítási rendjének bevezetéséhez, mert a százon felüli létszám és a tanteremhiány miatt a régi módon, vagyis a csak délelőtti oktatással, a tanítás színvonalát nem lehet fenntartani. Időlegesen a presbitérium „a szülő hangulatának figyelembevételével" meg is szavazta az V-VI. osztályok délutáni tanításáról szóló javaslatot,⁴⁴ ám miután ez a rendszer is hagyott kívánnivalókat maga után, az 1905/1906-os tanévre való beiratkozás előtt 80 főben limitálták a felvehető diákok számát a következő rangsor szerint: „ 1 -sorban az adófizetők gyermekei, 2-sorban árva, félárva, szegénységi bizonyítvánnyal rendelkezők, 3-sorban egy évi egyházadót befizető, nem rendes adófizetők gyermekei"⁴⁵ 1906-tól az árvák tandíjmentességet és ingyen tankönyveket kaptak. Az iskola fejlesztésének szándékát szépen mutatja az is, hogy 1907-ben hozzáláttak az iskola épületének felújításához és felszerelésének fokozatosan történő megújításához. Az iskolaszék jegyzőkönyve néhány évvel később számológép, az Osztrák-Magyar Monarchia- és Európa térkép, földgömb, métermérték, címer, himnusz, zászló, „Óvakodjunk a szeszesitaloktól" című kép, gőzgép minta, síktükör, gyűjtőlencse, prizma, lopó- és görbe szivornya, szivattyús- és nyomókút, fujtató, fémállvány, hangvilla, álló- és mozgócsiga, vonalzó, mérleg, közlekedőedények, archimédeszi készülék, hőmérő, mágnespatkó, iránytű, kaucsuk- és üvegrúd, elektromos inga, ásványtani kísérletező szerek és Szabolcs Megye- és Magyarország térkép megvásárlásáról tudósít.⁴⁶

Még Varga János volt a tanító 1909-ben, amikor felmerült a második tanítói állás szervezésének lehetősége. Régi hagyományokat megtörve, az iskola versenyképességének növelése céljából tanítónői állást hirdettek,⁴⁷ a tanítónő kötelességei közt említve a mindennapi oktatást, a kézimunka tanítást a lányok részére, az ismétlőiskola-köteles lányok tanítását és a kántortanító helyettesítését.⁴⁸ A feladatra Kiss Kornélia Kisvárdán lakó állásnélküli tanítónő vállalkozott, aki számára a presbitérium az előterjesztett évi 80 korona helyett évi 100 koronát szavazott meg. Tehette, hiszen a kultuszminiszter az 56279/1910. számú rendeletében 1000 korona államsegély folyósítását hagyta jóvá a nőtanítói állás működtetésére^.49  A tanítónő alkalmazása nyomán alakulhatott meg a kezdetben a fiúiskolával közös helységben, később különálló épületben működű leányiskola 1910-ben.

Ugyanekkor a Vármegyei Közigazgatási Bizottság és a Királyi Tan felügyelőség nyomására megtartották a Varga János távozása nyomán megüresedett kántortanítói állás betöltésére kiírt versenyvizsgát, melynek nyomán Tényi Gyula egykori szentjánosi református tanítót választották meg.⁵⁰ Tényi Gyula 1934-ig, haláláig volt a kisvárdai református egyházközség kántortanítója, de munkásságával nem aratott osztatlan elismerést. Már 1911-ben figyelmeztetésben kellett részesítenie az egyháztanácsnak azért, mert az év végi hittanvizsgán láthatóan részegen jelent meg, és a templomban reggeli ének helyett estit énekelt.⁵¹ A kántori kötelességei mellett azonban az iskolai tanítást is elhanyagolta. Számtalan órája elmaradt vagy pontatlanul kezdődött nemtörődömsége miatt. 1919-ben a presbitérium kénytelen volt határozatba foglalni azt, hogy „az iskolakezdésre nézve a róm, kath. toronyóra az irányadó."⁵² Még az is előfordult, az állami iskola vallásóráit olyan rendszertelenséggel tartotta meg, hogy kénytelen volt a lelkész átvállalni a tanítást, hogy ez a dolog ne tüntethesse rossz színben fel a gyülekezetet. 1914-ben aztán kitört az I. világháború és Fényi Gyulát is besorozták, hogy aztán a kisvárdai presbitérium leszerelését kérelmező kérésének folyamatos elutasítása miatt, 1917-ig szolgáljon. Amikor végre hazatérhetett, az iskolát minden szempontból leromlott állapotban találta, hiszen a rendszertelen és nem túl magas színvonalú helyettesítések miatt az iskola nívója nagyon alacsonyra süllyedt. A helyzetet tovább bonyolította az is, hogy a pénz fokozatosan elértéktelenedett, és hatalmas méreteket öltött az áruhiány. Kénytelenek voltak például a diákoktól a beiratkozáskor külön favásárlásra való pénzt kérni, hogy télen a fűtést megoldhassák,⁵³ ám így is előfordult, hogy egy-egy hétre be kellet zárni az iskolát, mert a fát uzsoraáron árulták, s a beszedett összeg kevésnek bizonyult.⁵⁴ Ráadásul időnként a legyengült szervezetű diákokat megtámadó járványok miatt is szüneteltetni kellett az oktatást.⁵⁵ A Tanácsköztársaság alatt a helyi direktórium az egyházi élet teljes megbénítására törekedve amellett, hogy a földosztásból az egyházakat kihagyta,⁵⁶ hogy az egyháztanács üléseinek megtartását nem engedélyezte,⁵⁷ kísérletet tett az ateista, kommunista világnézetével ellenkező egyházi oktatás mihamarabbi megszüntetésére.⁵⁸ Ezt ugyan megvalósítani nem tudták, de törekvésüket jól mutatja az is, hogy az állami iskolából kitiltották a vallástanítást, így az állami iskolába járó református diákok hittanóráit a vallásoktatók a templomban voltak kénytelenek megtartani. A kommunista rémuralom után következő román megszállás az iskola épületében okozott jelentős károkat,⁵⁹ s a beszállásolás örökségeként hátra maradt tetvek is még sokáig gondot okoztak.⁶⁰ 1920 augusztusában Vaizer Károly egykori kisvárdai segédlelkész a leányiskolát kitűnő, a fiúiskolát annak ellenére, hogy ott már két tanerő dolgozott elégtelen minősítéssel illette.⁶¹ 1932-ig az iskolák oktatási színvonalában nem történt jelentős változás. Az 1920-as évek inflációja nyomán súlyos gazdasági válsággal küszködő egyház egyszerűen nem volt képes a korszerűsítésre és az előrelépésre, leszámítva egy új tanterem építését 1928-ban, aminek a költségeit nagyrészt a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium állta⁶², és azt hogy a leányiskolába bevezették a villanyt szintén 1930-ban.⁶³ Az iskolák ennek ellenére viszonylag egyenletes létszámmal működtek, s érezhető gondot számukra csak az jelentett, hogy a télre sohasem volt elegendő tűzifa a fűtéshez.

1932-ben a Kovács Lajos esperes-lelkipásztor halálával megüresedett lelkészi állásba, Tényi Gyula javaslatára Sebestyén Jenőt hívták meg, aki 1923 óta kisvárdai vallásoktató lelkész volt. Sebestyén „... előzőleg kath. szerzetes pap volt. Rendkívüli tudása révén rábízták Kálvin Institutio c. műve fordítását, és ez olyan meggyőző erővel hatott rá, hogy áttért."⁶⁴ A nagy tudású lelkipásztor munkálkodását az iskolaügy rendezésével kezdte. Az 1879-ben az iskolalátogató bizottságok örökébe lépő, de 1924 óta nem működő iskolaszéket, újra felállítatta.⁶⁵ Az iskolaszék az iskola helyi felügyeleti szerve volt, rendszerint öt-tíz, később tizenöt tagból állt a mindenkori lelkész vezetése alatt. Jogköre a tanítás szakmai kérdésein kívül mindenbe beleszólást engedett, következésképp működésének hiánya az iskolaügy minden területén éreztette hiányát.⁶⁶ Miután az oktatásnak újra volt felelős szerve újra az építéshez lehetett fogni. Létrehozták a harmadik tanítói állást, amit azonban csak az 1934/1935-ös tanévben tudtak fenntartani.⁶⁷ Kísérletet tettek a tanteremhiány miatt meglévő délutáni tanítás felszámolására is, bár eredménytelenül. Az iskola diákjainak száma ennek ellenére is folyamatosan nőtt. Míg 1932/1933-ban 140 diákja volt a református iskolának, addig 1940/1941 -ben 186. A fejlődéshez az is hozzájárult, hogy az 1934/1935-ös tanévben már egy lelkiismeretesebb kántortanító foglalkozott a református fiatalok okításával és nevelésével, Zsadon Antal személyében.⁶⁸

1939. december 26-án, 46 éves korában tbc-ben meghalt Sebestyén Jenő lelkipásztor. A lelkészi állásba ekkor, hasonlóan az előző választáshoz, az 1933 óta Kisvárdán dolgozó Kiss Gyula református hitoktató-lelkipásztort választották meg, aki szintén első dolgának ismerte el az iskolafejlesztést. 1941 -ben nagyszabású építkezést kezdeményezett, amely a Flórián téren álló borzasztóan lepusztult iskolaépület lebontásával kezdődött és egy új három nagy tantermet magában foglaló iskolaépület megépítésével fejeződött be. Az épületben a tantermeken kívül volt még egy tanítói szoba, konyha, kamrával és egy kis méretű terem, ami ebédlőként funkcionált. Kimagaslóvá tette az építkezést, abban az időben már javában zajlott a II. világháború. Ennek ellenére az iskola megépítésének költségeit nagyrészt a Belügyminisztérium, a konyha megvalósításának anyagi terheit pedig jelentős részben a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium állta. Az épület átadására a legnagyobb csendben 1941. december 29-én került sor. Már az építkezés alatt a presbitérium határozatot hozott a tanítók létszámának emeléséről, ami azt jelenti, hogy a kántortanítón kívül, négy főállású és egy ún. állami kisegítő pedagógus dolgozott az iskolában 1941 szeptemberétől. A háború miatt azonban a tanítás nem volt zavartalan, hiszen a szép, új iskolaépületet 1944 márciusában a németek hadikórháznak rendezték be, s így a tanítást át kellett helyezni a tanítói lakásba. Meg kell azonban jegyezni, hogy az épület semmi kárt sem szenvedett, az egyház mindent a legnagyobb rendben kapott vissza. Az 1944 szeptemberében elkezdődött szovjet bombázások következményeként a tanítás előbb időben leszűkült, majd a szovjet csapatok közeledtére teljes egészében megszűnt. 1944. október 31 -én elfoglalták Kisvárdát a szovjetek. Néhány napra ugyan még visszatértek a németek, de aztán megkezdődött a szovjet megszállás. Az iskola újra megnyitotta kapuit, és az immár hét állandó és három kisegítő pedagógusra felduzzadt tanári kar újult erővel láthatott munkához. 1948. március 15-ig rendben folyt a munka, ám ekkor határozat született az iskolák államosításáról. Az egyház egységének bomlasztására tett kísérletként, két pedagógus, akik ráadásul az iskolaszék és a presbitérium tagjai is voltak, felszólaltak az államosítás mellett. Érteni kellett a szóból, s ellenkezés helyett a legkedvezőbb alku megkötésére törekedni. Ez annyiban sikerült is, hogy az iskola udvarán lévő, Kossuth utcára néző egyházi ingatlant, a vitathatatlanul nem csak iskolai célokat szolgáló gyermekkonyháért cserébe, az egyház teljes egészében megtarthatta. Az iskolát azonban, amit a XVII. század elején a hitvalló ősök alapítottak és hatalmas áldozatok árán közel 350 évig fenntartottak, államosították. ,,A presbitérium mély megrendüléssel búcsúzott az évszázadokon át nehéz áldozatvállalással fenntartott iskolájától: Presbitériumunk elnémíthatatlan, mély fájdalmának ad kifejezést amiatt, hogy egyházunknak, a vele négy évszázadon át összeforrott iskoláját el kell bocsátania anyai kebléről. Fájdalmunk annál nagyobb, mert köztudomású, hogy iskoláink az Istenbe vetett hit, a tiszta erkölcs, a szeretetre és békességre való igyekvés, az egymást testvérként való megbecsülés, az igazi evangéliumi egyenlőség és szabadság, valamint a magyar nép fejlődése terén az egyetemes magyarságnak is elévülhetetlen szolgálatokat tett. Ezzel kapcsolatban presbitériumunk hangoztatja és ünnepélyesen kinyilvánítja, hogy az államosítás tényének tudomásul vétele nem jelent lemondást az iskolaállítási és fenntartási jogáról, melyjogához rendületlenül ragaszkodik."⁶⁹