A XVI. század elején Kisvárda egy tehetős mezőváros képét mutatja. A város gazdasági, szellemi központja a mocsaras, vizes területből kiemelkedő szigeten található vár. A környék urai a XIV-XV. században, Zsigmond király alatt országos hatalomra szert tevő Várdaiak. Az ő felemelkedésüknek köszönhető Kisvárda fejlődésének fellendülése. A Várdaiak 1387-ben megszerezték a rozsályi révjogot, 1393-ban Mária királynőtől az uradalom népei feletti pallosjogot és 1400-ban Zsigmondtól a várépítés lehetőségét. 1421 -ben a család akkori feje, Várdai Miklós mezővárosi, oppidális jogokkal ruházta fel a települést. Az 1450-es években kezdődött várépítésből adódó lakossági megterhelést enyhítendő, a város vezetőinek kérésére Várdai István kalocsai érsek 1468. március 27-én privilégiumlevelet² adott a kisvárdaiaknak, melynek tartalma a város korai polgárságának jelentős megerősödését mutatja, felhívva a figyelmet arra, hogy az ún. váralja lakossága kilépve a hatalmi központtól való függőségből, az önállósodás útjára lépett.

A fokozatosan várossá fejlődő váralja lakói számtalan kisebb csoportra tagolódtak, amelyeket a különböző feladatok és kiváltságok különböztettek meg egymástól. A magyar társadalom minden olyan rétege képviselve volt, amelyek megérettek már a polgári tendenciákat mutató változásokra. Vannak itt katonák, különböző szervezési-irányítási munkát végzők, mesterek, kereskedők jobbágyi sorban élő földművesek, tehát mindazok, akik a reformációban megsejtik azt a mozgalmat, ami elősegítheti a szükséges szellemi, gazdasági és nem utolsó sorban társadalmi változásokat.³

Dankó Imre szerint „Mind a várban élőket, mind pedig a váralján tevékenykedőket, legyenek azok etnikailag is tagoltak - a Gutkeled nemzetségből származó Várdai család például korán elmagyarosodott német eredetű népesség -, a feudalizmus egyetemességében fogant és azt szépen ki is fejező katolicizmus kötötte össze.,,⁴ Ez az állítás két dolog miatt szorul korrekcióra. Egyrészt azért, mert a XVI. századi Kisvárdán nem beszélhetünk etnikai tagoltságról, főképp nem a származását addigra már csak eredetmondájában őrző Várdaiak esetében, másrészt azért, mert nem a katolicizmus az összekötő kapocs, hanem a gazdasági szimbiózis5 és az Istenbe vetett hit, amelynek csak letéteményese volt a katolikus egyház. Dankó Imre állításának tükrében megmagyarázhatatlan lenne a reformáció helyi térhódítása.

Márpedig az első reformátorok már körülbelül az 1530-as évek végén az 1540-es évek elején megjelentek a városban. Adatok hiányában pontos dátumot nem tudunk adni. Egyébként a reformáció kezdeti eseményeinek keltezése egész Szabolcs megyében gondot okoz. Azt azonban Debreceni Ember Pál 1728-ban kiadott, első magyarországi egyháztörténetére hagyatkozva kijelenthetjük, hogy Kisvárda, Újhely, Sárospatak, Pápa, Debrecen, Erdőd, Beregszász, Csenger, Szatmár, Székelyhíd és Munkács már a mozgalom elején befogadta az új hitet.⁶ Az említett városok között szó sincs egyidejűségről, hiszen a  hitújítás eszméi hamarabb jelentek meg az ország nyugati részén található Pápán, vagy a gazdag alföldi központban, Debrecenben, mint a szerényebb lélekszámú, földrajzilag is félreesőbb Csengeren, Erdődön vagy Kisvárdán. A reformátorok személyét illetően is csak feltételezésekre hagyatkozhatunk. Görömbei Péter szerint „Kopácsi István, Sztára\ Mihály, Kálmáncsehi Sánta Márton, Dévay Bíró Mátyás és Batizy András... közül egyik vagy másik Munkács és Beregszászból Debrecenbe és vissza, vagy Tokaj, Tarcal, Patakról Erdődre s visszautaztában, Szabolcsmegyén menve keresztül, Kis-Várdában a fővárosban és szellemi központon megfordulhatott."⁷ A reformáció elterjesztésének tekintetében jelentős szerepet tulajdoníthatunk a városban megforduló kereskedőknek is, hiszen „Méliusz Juhász Péter debreceni püspök az 1560-as években egy helyütt a debreceni, kassai és a nagyszombati kereskedőket, másutt pedig általában „a magyar kereskedők és áros népeket,, jelölte meg a katolikus „téveszméktől" megtisztított Szentírás igéinek és szellemiségének elterjesztőjeként."8

Az új mozgalom megjelenését nem fogadhatták túl nagy örömmel a város birtokosai a Várdaiak, akik nem is olyan régen még érseket és püspököket adtak a katolikus egyháznak. A látszatból ítélve, már ekkor elkezdődhetett az a küzdelem, amely a felülről támogatott katolikus-, és az alulról építkező református egyház viszonyát jellemezte mintegy három évszázadon át. Nem könnyíthetett a szerveződő protestáns közösség életén az sem, hogy a történetének legmozgalmasabb időszakát átélő vár éppen kinek a kezén volt.

Az ország három részre szakadásával Kisvárda stratégiai szerepe rendkívül megnőtt. Szapolyai halála után Habsburg-pártivá lett Várdai Mihály, s vele a helyi erőd, a császári hatalom biztos pontja volt a környéken. Mint tudjuk a Várdaiak katolikusok. A Habsburgok ellenfele, az önálló Erdély megteremtéséért küzdő Fráter György, akinek 1544-ben sikerült elfoglalnia a várat, szintén a katolikus hit harcos védelmezője. Hiába volt azonban egyházukba vetett hitük ugyanaz, ha kettejük és az általuk képviselt politikai nézetek konszenzusát nem segítette elő. A Várdaiak csak 1551-ben 3000 forint lefizetése után kaphatták vissza a várat, s az erdélyiekkel való keserű tapasztalataikon okulva a későbbiekben mindvégig Habsburg- hűségen maradtak, amivel újfent kihívták maguk ellen a sorsot. 1558-ban immár János Zsigmond erdélyi fejedelem újra megostromolta a várat, de elfoglalnia nem sikerült. Ezek után fogadták fel a Várdaiak a hírhedt Székely Antalt, aki hü maradt hírnevéhez és várkapitánysága alatt (1559-1563) a vár hovatartozását kérdésessé tette. 1563 végén a Várdaiak ismét visszakapták, de 1564 októberében újabb ostromot kellett átvészelniük.9 János Zsigmond szimpatizált ugyan a protestáns tanokkal, ezek közül is elsősorban a radikális unitáriusokkal, kisvárdai szereplése azonban mégis sokkal inkább hátráltatta, a helyi reformátusok megerősödését, hiszen a háborúk pusztításának következtében, -1566-ban és 1585-ben a tatárok is végigpusztították a települést - a város lakossága erősen megcsappant.

Kisvárda első prédikátorának nevét egy 1576-ból ránk maradt tizednyugtáról ismerjük.10 Ehhez tudnunk kell azt, hogy a megyében „1574 körűire már annyira konszolidálódtak a viszonyok, hogy a királyi adószedők is elismerték a református lelkészeknek a tizedből a paróchust illető részre való jogosultságát."1' Általában a tizednek negyedét, nyolcadát vagy tizenhatodat kapták, amiről nyugtát adtak. Az első ismert prédikátor tehát Kisvárdai János, akiről a nevén kívül semmit sem tudunk. Őt valószínűleg Liszkai Lőrinc követhette a gyülekezet élén, akinek tizednyugtáját 1580-ból ismerjük, majd Thúri Boldizsár következett 1581 - 1582-ben.

Az elöbbiről tudjuk azt. hogy az 1610-es évek első felében Vasmegyeren, a második felében Kisvarsányban szolgált, az utóbbi lelkész életéről nincsenek egyéb értesüléseink. 1583-ban azt a Csengeri Jánost találjuk itt, aki korában Mándokon és Tornyospálcán szolgált. Kisvárdai működéséről adataink nincsenek. azt azonban valószínűsíthetjük, hogy ö az a Csengeri János, akit Debreceni Ember Pál. mint tornyöspálcai lelkészt, a szabolcsi vagy más néven a nyíri tractus első espereseként említ 1596-ban.¹²

Az 1584-es évvel fordulópontjához érkezett a város története. Ebben az, évben ugyanis meghalt a Várdai család két utolsó férfi tagja Várdai Mihály és Várdai János. Várdai Mihály végrendeletében¹¹ örököséül feleségét Dobó Krisztinát és a korábban elhunyt Miklós nevű testvérének János és Kata nevű örökösét tette meg. János halálával azonban nőágon öröklődött tovább a vagyon, aminek számos ellenzője akadt. Várdai Mihály a fiatalkorú örökösök mellé gyámokat rendelt, hogy a gyermekek nagykorúságáig az örökséget kezeljék. Ezek a főtutorok Báthori Miklós, Dobó Ferenc és Várdában Zokoly Miklós. Számunkra ez utóbbi személye az érdekes. Zokoly Miklóst a bécsi jezsuiták nevelték, s hogy nem eredménytelenül azt két dolog is bizonyítja. Az egyik az a hatalmas műveltsége és az ezzel párosuló művészet értése, amit már kortársai is elismertek. Rimay János például a között a néhány ember között tartja számon, akiket ö„Pallas magyar ivadékaiként.,, vagyis Balassi Bálint szellemi örököseiként tisztel. A jezsuita nevelés másik könnyen észrevehető jele a fanatikus katolicizmus. Ecsedi Báthori István országbírónak unokahúgához, a protestáns érzelmű Várdai Katához, írt leveléből tudjuk, hogy Zokoly 1599-ben arra ragadtatta magát, hogy elbocsássa a várdai református prédikátort. Ebből a levélből való a következő idézet:

„Közhirel esek ertenem, hogi az ördög nem lehet az k. batia nelküll Zakoli Miklos nélkül.. .ugi értem hogi az ördög arra vitte, hogi a Várday prédikátornak bucziull adott... ugi értem, papista papot akar oda zallitani, kerlek ez okert irj felölle augi izeny mentől hamarabb erthessem igaze neme."¹⁴

A levélrészletből úgy tűnik, hogy a XVI. század végén Kisvárdán nem volt katolikus pap, márpedig ha így van, akkor ez a helyi katolikus egyház történetének mélypontja. A válságos időszakból való kilábalásukat tovább nehezítette, hogy a Bocskai nevével fémjelzett szabadságharc lángjai a rétközi központba is felcsaptak. Történt ugyanis, hogy az 1605 januárjában a Szatmárt ostromló Bocskai katonái egy éjjel betörtek a városba és elfogták a helyi plébánost, Császlay Istvánt két szerzetessel együtt, s „azon éjen csodálatos kínzásokkal /vallatván/ Kálvini zsarnoksággal dühöngve, kezeit és lábait levágván Kis-Anarts faluban Jézus Krisztusnak áldozták." Az úgymond vallási indítékú barbár tett gyökerei nem helyiek, amit az is bizonyít, hogy egy Kováts András nevű kálvinista ember házában nyert menedéket a három megkínzott negyedik társa, aki a megrázó eseményeket később az ún. Nagy Matrikulában megörökítette.¹⁵

A XVI. században az egykori Várdai uradalom birtokában az Eszterházy, Melith. Homonnay, Drugeth, Zokoly és Nyáry családokat találjuk. Ez utóbbi család feje az 1600-as évek elején Nyáry István volt. Az ő felesége az a Tcícgdy Anna, aki sajátosan értelmezve az 1606-os bécsi békében foglalt vallásszabadságot, és az abból fakadó vallásegyenlöséget, megosztotta a János Zsigmond utolsó támadása óta romokban heverő katolikus templomot a két felekezet hívei között olymódon, hogy a szentélyt meghagyta a katolikusoknak, a felrobbant templomhajó helyén pedig a reformátusoknak építtetett fatemplomot. A két

istentiszteleti helyet kőfal, s rajta egy ajtó választotta el egymástól. „A szentély ajtaján kívül sz. Mihály arkangyal vala látható kivont karddal, mintha a bemeneteltől akarná az eretnekeket elijeszteni."¹⁶

A reformáció helyi földesúri támogatóinak számbavételét, levéltári bizonyítékok hiányában korabeli könyvek ajánlásai nyomán tehetjük meg. Elsőként Kisfaludi F. (Urbanus) Disputatio theol. de Antichristo című 1624-ben Franekerben megjelent könyvét kell megemlítenünk, amelynek ajánlásában a szerző bedegi Nyáry Istvánnak a kallói főkapitánynak és szabolcsi főispánnak, Várdai Katának, bedegi Nyáry Pál özvegyének, Telegdy Annának bedegi Nyáry István nejének és várdai Csutha Miklós kisvárdai várkapitánynak mond köszönetet anyagi és szellemi támogatásukért.¹⁷ Ugyanezeket a személyeket említi Thuri Péter 1627-ben, Frankfurtban megjelent Tractationisában¹⁸ és az 1630-ban elhunyt Várdai Kata kivételével Tolmácsi M. György 1633-ban Leydenben Disputatio Theol. XIII: de modo statisfactionis címmel kinyomtatott munkájában.¹⁹ 1635-ben meghalt Telegdy Anna is, s talán ezután Nyári István katolikussá lett. Ez magyarázná annak a kehelynek az adományozását a kisvárdai katolikus egyháznak, amelynek felirata a következő: Illmus D. Steph. Nyáry de Bedeg S. C & R.A.M. Consili. Cam. et Equ. aur. ac Cottus Zabolch perp. supr. Comes cum Illma D. Clara Kapi Consorte sua fieri me curaverunt a. 1638.²⁰

A korszak református lelkésze Pataki Bálint, aki 1599-1615 között vezette a gyülekezetet. Működése alatt épült fel az első templom, valószínűleg az ő nevéhez fűződik az iskoláztatás megindítása is. Tehetségét és munkabírását, kortársai esperessé választásával ismerték el. Ezt a tisztséget 1601-1606 között viselte.²¹ Esperesként az 1604. február 22-i csengeri közzsinat Vári Tamás nevű lelkésztársával együtt Kassára küldi követségbe Bocskai István fejedelemhez. Követutasításában a két következő pont is szerepelt:

1. Ő felsége legyen őre a vallásnak, a pápista papokat tiltsa ki mind Kállóból, mind másunnan a Tiszáninnen és túl Erdélyből.

4. A reformáció után bármiként elfoglalt egyházi javak, az esperesek felszólítására mindenütt adassanak vissza. Látjuk, hogy a belháborúk annyira megnyomorították hazánkat, hogy két-három falu is alig bír tartani egy papot.²²

Györgyényi és Kandra Kabos is a katolikusok régi anyakönyvére hivatkozva azt írják, hogy 1605-ben a reformátusok Mészáros István nevű prédikátoruk vezetésével elfoglalták a katolikus plébániát.²³ A Nagy Matrikula kijegyzetelője annyiban tévedett, vagy pontatlan volt, hogy 1605-ben nem Mészáros István volt a kisvárdai lelkész. Pataki Bálintnak 1605-ből tizednyugtája maradt fenn, 1604-ben részt vett a csengeri, 1606-ban pedig a szatmári zsinaton.²⁴ Arra pedig semmi jel nem mutat, és semmi nem is indokolná, hogy a gyülekezet két lelkészt tartott volna el, figyelembe véve a szűkös anyagi viszonyokat egészen biztos, hogy nem is bírt volna.

Pataki Bálintot az ismert lelkészek sorában Margitay Péter követi, akinek kisvárdai tartózkodására nézve eltérő időpontokat adnak a kutatók. Szinnyei József 1619. májusára teszi Margitay érkezését, távozását pedig 1620 nyarára²⁵. Debreceni Ember Pál 1622-ben, mint kisvárdai lelkészt, szabolcsi esperesként említi.²⁶ Kiss Kálmán, aki 1878-ban megírta a Szatmári Református Egyházmegye történetét úgy véli, hogy Margitay 1621-1628. között szatmári esperes volt.²⁷ Ez azonban cáfolja Szinnyeinek azt az adatát, miszerint

1620 nyarán Margitay Nagykálióba távozik, ahol 1624-ig marad, hiszen Nagykálló a Szabolcsi Egyházmegyéhez tartozott. Abban azonban mindannyian megegyeznek, hogy az 1620-as évek elején Margitay kisvárdai prédikátor volt. Személyének jelentősége abban áll, hogy a kisvárdai lelkészek közül egyedüliként jutott fel a református egyházi hierarchia csúcsát jelentő püspöki székbe. Teológiai pályafutása a következőképpen alakult: 1595-ben Wittenbergbe ment, ahol 1596. szeptember 22-én iratkozott be az egyetemre. 1599-ben gönci iskolamester volt, az 1616-os év debreceni lelkészségben találja, majd 1617-ben esperes lett ugyanott. Az 1620-as években Kisvárdán kívül Nagykálióban és Huszton vezeti a gyülekezetet. 1629 februárjában a tasnádi zsinaton, ahol harmincöt új prédikátort avatott fel, püspöknek választották. 1626 májusára Husztra, majd már mint szatmári lelkész júniusra Váradra hívott össze zsinatot. Munkásságát még azon évben bekövetkezett halála törte derékba. Prédikációi és Biblia magyarázatai közül több, kötetbe foglalva is megjelent. Ezek Az mindennapi könyörgő imádságnak magyarázattya... (Debrecen 1616 és 1624), Az Isten Törvenyenek, az Szent Irás szerint való magyarázattya...(Debrecen 1617), Az Jonas propheta. Könyvének az Sz. Irás szerint való magyarazattya...(Debrecen 1621), Az apostoli Credonak, az Sz. Irás szerint való magyarazattya...(Debrecen 1624) és a Temető Praedikatiok...(Debrecen 1632 és 1644) címeket viselik. Ez utóbbi könyv már posztumusz került kinyomtatásra Kereszegi Herman István püspök jóvoltából.²⁸

1620-ból maradt ránk Anarcsi István levelének azon részlete, amelyben arra kéri Várdai Katát, hogy a várdai prédikátort - talán éppen Margitay Pétert - egy prédikációra engedje át Anarcsra. Arról nincs tudomásunk, hogy a lelkészek a nem helybeli szolgálataikért milyen díjazásban részesültek, ismerjük viszont a helyi lelkészi javadalmazást a XVII. század első feléből:²⁹

„Minden nyomásra vagynak két két fogás földek. Városrul háromszor megh szántyák, és ugyan azon földekben termett magvai be vetik, fel arattyák, be horgyák. Kaszáló rét is vagyon Döge felé, fel kaszállyák, takarják, be is horgyák... Az marhás emberek adnak egy egy szekér fát. Az házi kertet is fel kaszállyák, gyüjtik és be is rakják. Vagyon egy darab szőlő is Helmeczi hegyen, Csutha Miklós uram conferálta, Vincellér szőlőnek híják. Városrul műveltetik, de csak gratis, az kinek akarják."³⁰

A XVII-XVIII. század hiányos adatai miatt pusztán az itt szolgáló lelkészek hézagos életrajzából alkothatunk képet az általános viszonyokról. 1624-1627 között biztosan Válaszúti Pál állt a gyülekezet élén, amint ezt Kisfaludi F. (Urbanus) és Thuri Péter könyvének ajánlásában említi, viszont Vetési Z. István Frankfurtban megjelent munkájának ajánlásában Válaszútiról, mint Kapy Sándor udvari papjáról szól.³¹ Miután Vetési írása évszám nélkül jelent meg nem tudjuk, hogy a Sáros megyei Kapy udvarból jött Kisvárdára vagy innen ment oda. Annyi bizonyos azonban, hogy egyik helyről a másikra kerülését főúri rokonsági kapcsolatoknak köszönhette. Kapy Sándor felesége ugyanis Zokoly Miklós és Telegdy Kata unokája Melith Kata.³²

Szintén érdekes módon került Kisvárdára Liszkai András 1630 májusában:

17. Maji die Veneris. Olasziból Radomai harmadmagával hozzám jövén, intimálák, hogy az ő prédikátorok Andreas Liszkai ez minap ujabban megmaradott ez esztendőre, melyet nála való hat embereknek kézbe adásával megconfirmált, és az felesége ugyanakkor közéje bemenve, azt mondta neki: Atyámfia, immár olaszi prédikátorné vagy, - de tegnap

oda házához hivatta az falubeli szenátus közül némelyeket, és elbúcsúzott tőlük, Kisvárdába akar menni, kit örömest is elbocsátanak, mert erkölcsét nem szeretik.³³

Tolmácsi M. György könyvének tanúsága szerint Liszkai András még 1633-ban Kisvárdán tartózkodott. Sorsának további alakulásáról egyéb nyomok nincsenek.

1646-ban Gyarmati Mártont találjuk a kisvárdai lelkészi állásban.. Róla annyit tudunk, hogy 1628-ban írta alá a Debreceni Kollégium diáknévsorát.³⁴ 1637-ben tornyospálcai pap. 1646-ban már mint kisvárdai lelkész vesz részt a szatmárnémeti zsinaton. Négy év után innen is továbbállt, de következő állomáshelyeit nem ismerjük. 1676-ban ő is akárcsak az egész szabolcsi papi testület megidéztetett a közzsinat és a püspök ellen írt rágalmak miatt. Később megbánta tettét, engedelmet kért és újra fogadalmat tett. Mindezt 1677. január 27-én.³⁵

Nem úszta meg ilyen könnyen, a kisvárdai lelkészségben Gyarmatit követő és szintén Debrecenben végzett Bagosi Márton, akit 1650. szeptember 4-én ordináltak Kisvárdára.³⁶ 1674-ben őt választották a szabolcsi esperessé, de 1675 re a szabolcsi papok már megbánták ebbéli tettüket és új vezetőt akartak választani.³⁷ Talán ezen háborodott fel annyira Bagosi, a püspököt bírálja. Kijelentései miatt megfosztották nagyhalászi papi hivatalától, s azzal fenyegették, hogy amennyiben nem távozna el önként, akkor polgári hatósághoz fordulnak. 1677. január 26-án az esperességről örökre leváltották, lelkipásztori munkájából megjavulásáig felfüggesztették és megparancsolták, hogy tartson bűnbánatot.³⁸ Sorsának további alakulásáról nem tudunk. Tudjuk viszont azt, hogy 1667. január 11 -én Mándokon temették el a feleségét. Bagosi ekkor éppen ott volt pap. A „Christusban boldogult ki-mult Néhai Nemzetes Laston Borbála Asszonynak Tisztiben serényen vigyázó, életében egyenesen járni igyekező Tiszteletes Férfiunak Bagosi Marton uramnak, Mándoki Ecclésiának böcsületes Lelki Pásztorának, Istenfélő Házas-Társának meghidegedett teste felett,,, a kisvárdai tanító Patai András mondta a gyászbeszédet, ami ezzel a hosszadalmas címmel meg jelent is Sárospatakon.³⁹ A Franekerben tanult Patai 1669-re munkájával olyan megbecsülésre tett szert, hogy megválasztották a város lelkészének. Ismerjük egy 1669. április 12-én, a vármegyéhez írt levelét, amelyben a következőkről számol be:

„Az elmúlt napokban valamely dolog fele esvén reménytelen összveháborodás, egy itt lakó kisvárdai Eötvös János nevű nemes ember és ugyan itt való városbeli schola mester közt, ezen dolog végett való törvényes igazításul nem akarván Eötvös János semmit is dependálni, az innep előtt valamely napon reá mene az scholára, ilyen violentiát cselekedvén, hogy igen késő este az ablakon belütt a házban a schola mesterre oly intentummal, hogy őtet ágyában lövé által meg ollye."⁴⁰

1670-re az egyháznak volt temploma. Igaz, hogy csak fatemplom, de a hívek számára hajlék. A gyülekezet számbelileg és lelkileg megizmosodott. Sokatmondó az az adat, miszerint az egész XVII. századból mindössze négy embert tartott számon a katolikus anyakönyv, mint akik visszatértek a katolikus egyházba. 1670-ig a debreceni és a sárospataki református kollégiumokban 20 kisvárdai diák tanult tovább, közülük néhányan külföldi egyetemekre is eljutottak. A szervezett egyház első nyomai óta eltelt alig száz évet, és a korabeli viszonyokat figyelembe véve, hatalmas fejlődés volt ez, ami tragikus módon 1670-ben szinte egyik napról a másikra megállt. Történt ugyanis, hogy az 1670-es év egyik közelebbről nem ismert napján és okból az egész város, s benne a reformátusok temploma leégett.⁴¹ De nem véletlenül van a református egyház címerében a poraiból feltámadó és ily módon évről évre megújuló főnixmadár, a gyülekezet alig két év alatt vagy renoválta a régi templomot, vagy egy teljesen újat épített, alapanyagát tekintve szintén fából. 1672-ben ez a templom semmisült meg akkor, amikor „Egy Fekete Jankó nevü Rebellis ember Szathmár és Szabolcs vármegyékben sőt több hellyeiben is az Urnak Házait az az Templomait tűzzel égette több hozzá hasonló rebellis társaival."⁴² A martalócbanda dúlásával azonban nem értek véget a megpróbáltatások. Az ellenreformáció felerősödésének tudhatjuk be azt, hogy a debreceni és a pataki kollégiumokból bő tíz évre teljesen eltűntek a kisvárdai diákok.

Az 1680-as években Thököly Imre mozgalmának idején, újabb incidens történt a két felekezet hívei között. A kálvinisták a vár előtt álló feszületet felborították, s a katolikus papot menekülésre kényszeríttették.⁴' Ennek ellenére Kisvárda kulcsfontosságú település maradt a katolikus ellenreformáció szempontjából. Jól mutatja mindezt az, hogy 1699-ben az egész megyét tekintve egyedül Kisvárdán volt katolikus pap⁴⁴. Külön nehezítette a gyülekezet helyzetét összeférhetetlen lelkésze Kolozsvári András, aki 1666-ban subscribalt a debreceni Kollégiumban,⁴⁵ s aki 1686-ban Görbeden volt lelkész, mielőtt Kisvárdára került volna. Az 1696-os diószegi közzsinaton pattant ki az az ügy, amely később az állásába került. Az ügynek ekkor még látszólag semmi köze sem volt Kolozsvárihoz. Arról volt ugyanis szó, hogy a gyürei lelkésztől az ottani földesúr Ibrányi László valamilyen kötelezvényt csikart ki, amelynek az lett a következménye, hogy a lelkész, nevezetesen Váji (Buzás) Mihály elvesztette az állását. A zsinat a következő álláspontot foglalta el:

9.   A szabolcsi tractus Váji Mihály gyürei pap azon kötelező levelét, amelyet tőle Ibrányi László úr csikart ki, vegye vissza ahogy csak tudja.

10.  Váji Mihály hivatalába tisztességben állítassék vissza.

Csak a következő 1697. júniusi rácböszörményi zsinaton, Vecsei György kállói lelkész és Szombati János volt nyíri esperes vallomása nyomán derült fény arra, hogy Váji minden bajának Kolozsvári András volt az oka. A zsinat Kolozsvárit állásának elvesztésével büntette, Vájit pedig azzal kárpótolja, hogy Kolozsvári helyére Kisvárdára nevezte ki.⁴⁶ Az hogy mi állt valójában az ügy hátterében sohasem derült ki. Valószínűleg Kolozsvári féltette az állását Váj itól. Erre meg is volt az oka, hiszen szemben vele Váj i, hogy kevés tudományához - amit a debreceni Kollégiumban szerzett - többet gyűjtögethessen, jövőben az. ecclesiában hasznosabb edény legyen 1682-ben a marburgi egyetemen tanult tovább. Itt jelent meg Positiones theol. exhibens de simplicem paraphrasin Genesos cap. I.V.9-16. című könyve többek között Krucsay Márton kisvárdai tiszttartó anyagi támogatásával.⁴⁷ Tehát kapcsolatai, pártfogói és nem utolsó sorban tudása révén eséllyel pályázhatott volna a kevésbé képzett és rossz természetű Kolozsvári helyére. De Váji sem volt makulátlan, bár ez csak később derült ki. Az 1705-ös tarpai zsinat 10-13-as pontja arról határozott, hogy nem választják el feleségétől, Huszár Katától, mert ő adott alkalmat felesége elszökésére.⁴⁸

A XVIII. század a kisvárdai református egyháztörténet rendkívül adathiányos időszaka. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a város elvesztette történelmi jelentőségét. A Kisvárdát birtokoló családoknak nem Kisvárdán volt a birtokközpontjuk, s a Rákóczi szabadságharc után a várnak sem volt már egyáltalán stratégiai szerepe. A városban 1700-ban 86 katolikus és 300-nál is több református lakott. A század végére a város lakossága több mint duplájára duzzadt, de az ellenreformáció eredményeképpen az arányok megváltoztak. 1801 -ben a kb. 1200 fős lakosságból mindössze 466 lélek református.

A század első negyedében Kolozsvári István volt a gyülekezet lelkésze. Ő 1656-ban írta alá a debreceni Kollégium diáknévsorát, s feljegyezték róla, hogy lopva távozott a szuhai rektorságra. 1673-1674-ben Leydenbentanult.⁴⁹ 1674-ben, két Baselben kinyomtatott versgyűjteményben is közölték verseit.⁵⁰ 1698-1699 táján kerülhetett Kisvárdára. Ő volt a lelkész 1 703-ban akkor, amikor a reformátusok újra elfoglalták a katolikus paplakot. A katolikusok erre magához II. Rákóczi Ferenc fejedelemhez mentek panaszra 1707-ben Ónodra. Ugyanekkor a reformátusok képviseletében az országgyűlésre ment Kolozsvári István is, aki Vay Ádámtól azt a parancsot kapta, hogy „mennyetek haza mingyárt, mivel hír nélkül vettétek a Kiss-Várdai Pápista Plebániát a Pápistáktul, resignálljatok;"⁵¹ .A katolikusok törvényes jussuk és igazságuk birtokában hazatérve visszavették a paplakot. Az átadás azonban nem ment simán. Miután Jármy Ferenc a kálvinisták Commendánsa hivatalosan is visszaadta az épületet, a katolikusok ki is hánták Praedicator uramat, mire a prédikátor felesége mezőszegedi Purki Kata annyira felzaklatta magát, hogy rövidesen meghalt⁵² Kolozsvári a temetésre Végső bucsuzó szózat címmel írt gyászbeszédet, ami még ugyanazon évben meg is jelent Debrecenben.⁵³

Nehéz idők következtek ezután a kisvárdai reformátusokra. 1721-ben a várost inarticuláris hellyé nyilvánították, s az egri püspök visszakövetelte a reformátusok használatában lévő romos katolikus templomot.⁵⁴ Az inarticuláris, nem nyilvános vallásgyakorlatú helyeken a szabad vallásgyakorlat minden tényét - igehirdetés, keresztelés, esketés, temetés - megtiltották. Az ilyen helyiségek protestáns lakói a lelkészi szolgálatot csak az articularis helyeken vehették igénybe, miután a saját településük katolikus papjának kifizették a stólát. Ráadásul kötelesek voltak megtartani a katolikus ünnepeket. Ezen a nehéz helyzeten csak az 1781-es II. József által kiadott Türelmi Rendelet enyhített. Ez megengedte minden olyan helyen a reformátusok szabad vallásgyakorlatát, ahol legalább száz - később ötven - családjuk van.⁵⁵ Kisvárdán 1787-ben pontosan ötven református család volt!⁵⁶

Az 1725-1729-ben végzett református papok első hivatalos összeírása még Kolozsvári Andrást említi Kisvárda lelkészként, utána azonban az anyakönyv vezetésének megkezdéséig csak egyetlen lelkésznek, Csákvári Istvánnak a nevét ismerjük 1764-1765-ből.⁵⁷

Ilyen előzmények után érkezett el a gyülekezet, történetének lényegesen jobban dokumentált harmadik évszázadához.