Irta: Pénzes Tiborc Szabolcs

A szöveget digitalizálta: Varga István

   A KISVÁRDAI REFORMÁTUS EGYHÁZ TÖRTÉNETE II.

A gyülekezet belső élete 1771-1948 között

Egy több évszázados múltra visszatekintő egyházi közösség önszerveződésének lelki és szellemi okairól írásos bizonyítékok hiányában, ma már csak analógiák nyomán, a korabeli társadalmi és politikai történések tükrében lehet számot adni. A magyarországi reformáció időszakát élő Kisvárda történelmi, s ezen belül vallástörténeti viszonyairól a dolgozat első részéből képet kaphattunk, de a lelki motivációt, a protestáns prédikátorok által szorgalmazott lelki megújhodás mozgatórugóit ott nem tárgyaltuk.

A reformáció a parasztság, de még inkább a kibontakozó polgárság számára kettős alternatívát kínált. Nemcsak rámutatott a katolikus egyház elanyagiasodott, s ez által elvilágiasodott rendszerére, hanem egyúttal kiutat is kínált a lelkileg meghasonlott, ugyanakkor töretlenül Isten- és üdvösségkereső középkori ember számára. Nem mellékes szempontként viszont a „hitújításon" túl, de azzal karöltve fejezte ki bizonyos rétegek és közösségek társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális igényeit és törekvéseit. Ezzel a többlettartalommal válhatott az egyház reformálását sürgető teológiai vita egész Európát felölelő népmozgalommá. Igazán jó táptalajt a reformáció számára azok a helyekjelentettek, ahol az egyház és az állam, a társadalom változásait figyelmen kívül hagyó, öncélú konspirációja görcsösen ragaszkodott a feudalizmus egyre inkább szorító kereteinek megtartásához, s ez által gátat vetett a társadalmi haladásnak.

A reformáció mindkét aspektusa nyilván megfoghatta Kisvárda szintén átformálódó társadalmát, s ez adhatta az első lökést a város lakosságának nagyobbik része számára a Szentíráshoz való visszatérést hirdető protestánsokhoz való csatlakozáshoz.

A gyülekezet vezetése ekkortájt kizárólag a lelkész kezébe volt letéve, aki a fontosabb ügyekben rendszerint kikérte a tekintélyesebb egyháztagok véleményét. A lelkész dolga volt a közösség rendtartásának felügyelete és a szükség szerinti fegyelmezés is. A XVII. század közepén ez a feladatkör annyiban módosult, hogy az addigi egyszemélyű felelősség megoszlott az akkortájt alakuló presbitérium és a lelkész között. A feltehetőleg tizenkét taggal létrejövő presbitérium¹ a helyi szintű demokratikus egyházkormányzat garanciája. Ellensúlyozza a lelkészi hatalmat, ugyanakkor katalizátorként is működhet a hívek és a közösség vezetője között.

A gyülekezet megnövekedett létszámú vezetőségének jótékony hatása az egyházfegyelem terén is megmutatkozott. Azzal, hogy a presbiterektől, akárcsak a lelkésztől és a tanítótól hatványozottan várta el úgy az egyház, mint a hívek a példamutató életvitelt, tulajdonképpen kivétel nélküli, következetes magatartásra, az egyházi törvények betartására és betartatására kényszeríttette őket, s ezzel az egyházi elöljárók élete tükörré vált a gyülekezet előtt. A szigorú fegyelem és rendtartás összekovácsolta a református híveket. Ennek köszönhető az az egység, ami megtartotta az ellenreformáció viharaiban is a kisvárdai reformátusokat.

A lelki kegyességnek és azt a templom s a gyülekezet felé kifejező adakozókedvnek szép példáit találjuk, ha számba vesszük a XVII-XVIII. századi tárgyi adományokat. 1664-ben egy kis ón kannát, 1675-ben egy ezüst fedeles poharat, amelynek felirata: „E pohár amaz új szövetség az én vérem által. Dicavit, Eclesia vardina in. ho. Anno 1675.", 1702-ben ón tányért és cink kannát, melynek felirata: „Kis Várdai Helvétika Confession Lévő Eclesia számára E kannát Tsináltatta Szabó Mihály Isten tisztességére 1702.". 1726-ban egy fehér kendőt, melynek felirata: „Adj hálát annak a ki buneidet megbocsátja, gyógyítja sérelmedet, kiment minden nyavalyából hiven és életedet veszélytől megmenti, a halál veszedelmétől megőriz, irgalmával megkoronáz szépen. K.Vard. eklés. számára ajánlotta g. Vay Borbala  A. 1726.", 1728-ban Pap János egy arannyal futatott tányért, 1765-ben Teleki János és Vay Borbála egy ezüst tányért ajándékoztak az egyházközségnek.²

A XIX. század elejére az egyházfegyelem tekintetében szigorú hagyományokon alapuló, egységes szokásjog szilárdult meg. Nincsenek azonban írásban lefektetett szabályok arra nézve, hogy mi a tilos, sem arra, hogy a vétkeseket hogyan büntessék. Egyedüli vezérfonal a Biblia volt. Ezért is lényegesek a presbiteri jegyzőkönyv azon bejegyzései, amelyek kísérletet tesznek a szokásjogban meglévő „törvények" rögzítésére. 1806-ban Tardi István kurátorrá választásakor kimondták, hogy „...a Ns. Ekklának Törvényeivel... Kurátora szabadon éllyen. A Törvényteleneket engedetleneket s Makatsokat...szemre főre való tekintet nélkül büntesse." Ez alól a szabály alól elvileg nem volt kibúvó még a presbitereknek sem, mert „..hogy ha valamellyik Presbyter az Egyházfi által othol találtatván a közgyülésre meg hivatván meg nem jelenik a közjó el intézése felöl való beszélgetés és határozás végett... büntetötni fog 1ör 3 Rhforintokkal 2or amint a többi jelenlevő Presbyterek meg határozzák."³ 1831-ben Kozma István főkurátor mégis azért mondott le, mert a presbiterek nem jártak rendesen a presbiteri gyűlésekre.⁴

A presbitérium tagjai magukhoz viszonyítva sokkal nagyobb következetességet gyakoroltak az egyháztagokkal szemben. Megbüntették például Révész Jánost, aki 1833-ban nem akarta vállalni a nagy tisztességet jelentő presbiteri funkciót. A gyakoribb bűnök között azonban lényegesen nagyobb fajsúlyú ügyek voltak az uralkodók. Olyanok, mint a káromkodás, a paráznaság, amit nemritkán néven nevezve kurvaságnak mondtak vagy a lopás. A bűnökhöz mérten a büntetések is széles skálán mozogtak. A pénzbüntetéstől elkezdve, a penitenciatartáson és az úrvacsorától való eltiltáson keresztül egészen a megvesszőzésig, amit már a városi hatóságok hajtottak végre.⁵ Egyvalami azonban minden bűnösre kirótt büntetés volt, nevezetesen az eklézsiakövetés. Ez annyiból állt, hogy a vétkesnek a vasárnap délelőtti főistentisztelet végén ki kellett állnia a gyülekezet színe elé, hogy bűnbánatot gyakoroljon, majd nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie attól, akivel szemben vétkezett. Ez a kemény fegyelmezési gyakorlat kisebb-nagyobb enyhítésekkel egészen a XIX. század végéig megmaradt. Az egyháztanács még 1870-ben is határozottan és keményen kiállt az évszázados joggyakorlata mellett. Történt ugyanis, hogy egy sértegetési ügy folyományaként a sértegetőket dorgálással és pénzbírsággal büntették, mire azok Mikecz János főszolgabíróhoz fordultak panasszal, elsősorban azért, hogy a pénzbírság kifizetését elkerülhessék. Mikecz János, az egykori főgondnok Pap József előtt szóbelileg a presbitériumot a végrehajtás teljesítésére jogosulatlannak nyilvánította. Erre az egyháztanács határozatot hozott a főszolgabíró írásbeli megkereséséről, hogy „nyilatkozata szerint adjon felvilágosítást, az egyháztanács jogosultságát mennyiben kívánja korlátozni, hogy a korlátozás netalán önkormányzatunkra sérelmessége esetén illető útján orvoslás kérethessék." A harcos fellépés elérte célját, hiszen az ügynek nem lett további folytatása.⁶

1875-ben egy botrányos okokkal indokolt válási ügy sokkolta a gyülekezet tagjait, s valószínűleg a város lakosságát is. Balogh Ferencné ugyanis azért kérte házasságának felbontását, „mert belátta azon csúf természetét a férjének, hogy ő nem a nőszemélyeket szereti, „... hanem mint a Sodomiták férfiakkal fertelmeskedik."⁷ Miután az ügyben bizonyosságot nyert, az egyház hozzájárult a váláshoz. Ez az ügy volt az utolsó jelentős, hivatalos iratokban is feljegyzett fegyelmezési ügy, a XX. században már a törvényszegőket a megfelelő világi hatóságok büntették. Az egyház csak érvényt adott az ítéleteknek akkor, amikor ez a hatásköre alá esett. Így történt például Tar Mihály presbiter esetében is, aki 1901 -ben sikkasztást követett el, és egyéb büntetései mellett a bíróság egyévi hivatalvesztésre is ítélte. Következéskép egy évig nem lehetett presbiter sem, ám meglepő módon az egy év lejártával ismét ott találjuk az egyháztanács gyűlésein.⁸

Az egyház a büntetés gyakorlatát a XX. században csak egyetlen esetben tartotta fenn, mégpedig az egyház ellen reverzálist,⁹ adókkal szemben.

A reverzális-ügy, amely közel száz évig komolyan mérgezte országosan is a katolikus és a református egyház viszonyát, helyi szinten 1855-ig nyúlik vissza. A presbitérium ekkor hozta az első döntést az egyházelhagyók ellen. „.. .akik az egyházat elhagyják egy évig és azon év alatt, vagy ha több évekig elhagyja és nem viszi az egyház terheit, meg ha a parókiára megkívánható költségekre, mind a belső személyek fizetésére nézve, ha ezt nem teljesítik, a templomba bevitt padokból teljesen kirekesztetnek." Ez a határozat azonban csak jelzésértékű, hiszen a „katolikusok lélekvadászata," ahogy a reformátusok gyakran nevezték reverzális-kérdést, a határozattól számított közel hatvan évig csendesen folyt. Az 1910-es évektől azonban kiéleződött a harc, amely nemcsak az egyházi élet színtereit vette igénybe. 1913-ban például az egyháztanácsnak tiltakozását kellett kifejeznie amiatt, hogy a katolikus egyház a főgimnázium dísztermének oldalfülkéjében felszentelt oltárt akart elhelyeztetni.¹⁰ A katolikusok szervezett és nagy erejű „missziós munkájához" az is nagyban hozzájárult, hogy a reformátusoknál magasabb egyházi adót követeltek meg a hívektől, akik a reverzális adásával nem vallási, hanem létfenntartási döntést hoztak. A helyi református egyház ezzel kényszerhelyzetbe került, hiszen saját missziós munkájának, vagy oktatásának fejlesztéséhez mind több pénzre volt szüksége, ugyanakkor ezt az összeget lényegesen kevesebb személyre lebontva kellett előteremtenie, mint a katolikusoknak. Ezen az áldatlan helyzeten a vegyes házasságban élők kedvezményekben váló részesítésével próbáltak enyhíteni, elsősorban az egyházi adók tekintetében."

A katolikusok konoksága és kompromisszumképtelensége miatt az egyházak közötti béke nem születhetett meg, sőt 1919-re odáig fajult a helyzet, hogy a Nyíregyházán megjelenő Nyírvidék című lap Kisvárdáról írva keserűen állapíthatta meg, hogy „Városunkban soha nem volt tapasztalható olyan erőszakoskodás, mint most. Adja Isten, hogy a felekezetieskedés megszűnjék, hogy ez a magyar átok ne verjen már tovább."¹²

A reformátusok számára tovább rontotta a kilátásokat az a tény, hogy 1918-ban megnyitotta kapuit az Orsolya-rendi apácák iskolája. Ez az intézmény akarva-akaratlanul a felekezeti megbékélés kerékkötője lett. Már indulásának első évében gondot okozott azzal, hogy az iskolával kapcsolatban álló személyeken keresztül rábeszélte a beíratásra, vagy egyszerűen félretájékoztatta a református szülőket az iskolával kapcsolatban. A presbitérium tagjai mihelyt rájöttek a mesterkedésre, azonnal felszólították a református szülőket gyermekeik más intézménybe való átíratására. A reformátusok többsége ekkor elhagyta az apácák iskoláját.¹³ Azokkal szemben, akik a presbitérium tanácsa ellenére a tanintézményben folytatták tanulmányaikat, a katolikus egyház mindent elkövetett áttérítésükérdekében. Kezdve attól, hogy a református diákok számát nem jelentették be azzal a céllal, hogy részükre a református hitoktatást megakadályozzák, egészen addig, hogy kötelezővé tették számukra a katolikus szertarásokon való részvételt.¹⁴

Az egyháztanács 1928-ra megelégelte a katolikusok nyomására kitérők eljárását, és szigorú határozatot hozott: „Az egyháztanács a reverzálist kárunkra adó egyháztagok ellen a megtorlást szeretettel összekötve kívánná gyakorolni, meg is határozza, hogy 1. szószékből kihirdetessenek, miszerint a kárunkra reverzálist kötő egyháztagok az egyház tagjainak többé nem tekintjük mindaddig, amíg elkövetett hibájukat akár azáltal, hogy egy vallásra, és pedig református vallásra térnek a házasfelek, akár azáltal, hogy mindketten kötelező és esküvel pecsételt nyilatkozatot nem állítanak ki kisgyermekeiknek a református vallásban. 2. A reverzálist adók mindennemű egyháztagsági jog gyakorlásától eltiltatnak, tehát nem részesülhetnek az Úri szent vacsorában sem, nem lehetnek keresztszülők, nem temethetők el, csak az 1. pont alatt említett feltételek teljesítése után. 3. Azok, akik ezen határozat hozatala előtt kötöttek kárunkra egyezséget 3 évi próbaidőre bocsáttatnak, hogy azalatt egyházunk ellen elkövetett hibájukat megbánhassák és jóvátehessék."¹⁵ Ez az intézkedés azonban nemhogy áttörést, de semmiféle változást nem hozott. Ezt belátva 1938-ban, annyiban enyhítettek a rendeleten, hogy a reverzálist adó egyháztagokat is eltemetik, de a temetésen a 90. zsoltár nem énekelhető, más énekekből is csak a temetés elején és végén egy-egy versszak. A sír fölötti imádság pedig semmiféle személyes vonatkozást nem tartalmazhatott.¹⁶ A reverzális-ügy ezzel nem oldódott meg, de a következő években a háború miatt jelentősen háttérbe szorult, hogy azután újult erővel jelentkezzen ismét. 1954-ben Kiss Gyula lelkipásztor ugyan még egyszer megkísérelt gátat szabni az egyházelhagyóknak azáltal, hogy a szószékről kihirdette, hogy aki nem kereszteltet és nem járul hozzá az egyház terheihez, attól nem fogadnak el adományt, ám ennek vajmi kevés foganatja volt. Az 1960-as évektől kezdődően pedig már a Zsinat is engedményeket tett, például a reformátusok ellen reverzálist adók is vehettek úrvacsorát.

A XX. század elején még egy jelentős létszámapasztó jelenség ütötte fel a fejét, nevezetesen a kivándorlás melynek végcélja az Amerikai Egyesült Államok volt. A kivándorlás egyetlen motivációs ereje a szegénységből való menekülés. A számok riasztóak: a kisvárdai járásból 1899-1913 között 8359-en vándoroltak ki. Kisvárdára kivetített pontos számadatok egyelőre még nem állnak rendelkezésre, és a református anyakönyvek sem segítenek az eligazodásban, hiszen külön nyilvántartást az „amerikásokról" nem vezettek, s visszamenőleg sem írták be, például a születési részhez megjegyzésként, hogy az illető személy a tengerentúlra távozott. Ennek ellenére több százra tehető a „kitántorgottak" száma, ami egy akkortájt 2500 fős gyülekezet tekintetében érzékeny vérveszteséget jelentett. A kivándorolt egyháztagok nem csekély hányada rendezetlen tartozásokat hagyott hátra az egyház felé. 1913-ban az egyháztanács kísérletet tett ugyan a hátralékok behajtására, de vajmi kevés eredménnyel. Voltak viszont olyan egyháztagok is, akik Amerikából is próbálták segíteni az egyházat és annak céljait. 1923-ban az új harang öntéséhez öt adakozó összesen 49 dollárt és 104200 koronát küldött az Egyesült Államok következő városaiból: Lorain, Jungstown, Toledo, Detroit.¹⁷

Az egyházat tervei megvalósításában különböző alapok és alapítványok is segítették. Az alapokat az egyház hozta létre azzal az indítatással, hogy a különböző kiadásaihoz való adakozást egyszerűsítse, és annak nyilvántartását megkönnyítse. Ezek az alapok az elértéktelenedésük miatt 1939-ben bekövetkezett összevonásukkor a következők voltak: Egyházfenntartási-, Úrasztali-, Templomi-, Építési-, Temető-, Harang-, Templompad-, Templomtábla-alap és a Tisztviselők fizetési alapja. Ezekből az alapokból hozták létre az új Egyházfenntartói-alapot. Továbbra is megtartották az Orgona-, az Iskola felszerelési-, a Népiskolai könyvtár- és a Népiskolai árvasegély-alapot.

Az alapítványokat magánszemélyek tették három céltól vezérelve: vagy a lelkészt és a tanítót, vagy a jó magaviseletű és előmenetelű diákokat, vagy a szegényeket támogatták. Név szerint ezek a következők voltak: Széli Mihály-, Szögyény-Marich-, Papp József-, Gere Zsófia-, Tóth József-, Kiss István-, Tóth Ferenc-, Orgován Bálint és a Kántor Gáborné Alapítvány.¹⁸ Azért, hogy betekintést nyerhessünk ezeknek az alapítványoknak a működésébe, kettőnek a történetét részletesebben is ismertetem.

A legrégebbi, kisvárdai reformátusok számára tett alapítvány a Szőgyény Zsigmond magyar királyi alkancellár által, 1825. december 21 -én végrendeletileg létrehívott, s örököse után a későbbiekben Szőgyény-Marich Alapítványnak nevezett, volt. A Pozsonyban keltezett testamentum vonatkozó szövege így hangzik: „A Mindenható Isten nevében Amen. Nemes Zabolcsvármegyében Kisvárda mezővárosában ahol oskolamesternél kezdettem tanulásomat, hagyok ugyan az ottan tartandó katholikus oskolamesternek jobb dotációjára Kétszáz azaz 200 R.f.kat. Ugyan ottan a Református Rektornak jobb dotációjára Egyszáz azaz 100 R.f.kat. Szinte az Egyházas falusi oskolamesternek jobbdotációjára Egyszáz azaz 100 R.f.kat. mind jó ezüst pénzben értvén: ugy hogy maradékim míg Jószágaikat bírni fogják a Capitalist letenni netartozzanak, ha hat percentum interesseket rendszerint fizetik: hogy ha a fentnevezett helyiségekben levő Jószágainkat eladnánk, ugy az illető Nemes Vármegye által a Jószágnak árából tartóztassék le az említett csekély, de kísérőmhöz alkalmaztatott Fundátionális summák és helyeztessenek bátorságos helyre."¹⁹

Szőgyény Zsigmond 1826. február 8-án bekövetkezett halála után, az örökösei a végrendeletileg hagyományozott száz ezüst forint hatszázalékos kamatát évről évre fizették a kisvárdai református kántortanító részére mindaddig, míg az alapítványtevő örököse Szőgyény Marich László, aki az Osztrák-Magyar Monarchia berlini követe volt, a tőkeösszeget, amely 1912-ben 315 koronára rúgott, be nem fizette a kisvárdai református egyház pénztárába. Az ebből az alkalomból kiállított alapító levél 6. pontja kimondja ugyan, hogy az egyház elöljárósága az alapítványi vagyon megmaradásáért és megfelelő gyümölcsöztetésért anyagilag felelős, de ezt a valóságban a következő évtized óriási inflációja miatt lehetetlen volt megvalósítani, s ily módon az alapítvány tőkéje annyira elértéktelenedett, hogy 1939-es felszámolásakor mindössze 4 fillért tett ki.

A Széli Mihály Alapítvány is azért különösen érdekes, mert szintén nem református egyháztag hozta létre. Széli Mihály ugyanis a helyi izraelita hitközség elnöke volt harminc éven keresztül, s tagja volt még a kisvárdai képviselő-testületnek és a megyegyűlésnek is. Ő volt az, aki megalapította az országos hírűvé lett, kisvárdai székhelyű Windt és Fisch terménykereskedő céget, amely több ízben hozzájárult a református iskola felszereléséhez.²⁰

Az alapítványt 1898-ban hozta létre 100 forint tőkével, azzal a céllal, hogy a száz forint kamatait minden év április 24-én az a IV. osztályos diák kapja, aki számtanból a legjobb osztályzatot érte el.²¹ A kamatokat rendszeresen ki is osztották, de a pénz értékcsökkenésével a kifizetett összegek mind kisebbek lettek, s miután a későbbiekben tőkeemelés nem történt 1939-re az alapítvány tőkeösszege teljesen elértéktelenedett.

 Az 1900-as évek elejétől fogva komoly gyülekezeti munka vette kezdetét. Egyre másra alakultak a jótékony célú és a hitmélyítő egyesületek. Ezek sorát a református Nőegylet nyitotta meg 1901. szeptember 22-én. Az alakuló ülésen a 83 alapító tag özv. Soltész Emiinét választotta az egylet elnökévé, aki nyomban 200 koronát adományozott a napi kiadások fedezésére, megalapozva ezzel az egyleti vagyont. Nem akart az elnöknő mellől elmaradni Daróczi Béláné alelnöknő sem, aki egy hónap múltán ugyancsak 200 koronát helyezett el az egyleti pénztárban, amelynek felelőse pénztárnoki rangban Somogyi Józsefné, a lelkész felesége volt. A nem túl sokáig vezetett jegyzőkönyvért Balázs Jánosné jegyző volt a felelős.²²

A Nőegylet célja kezdetben a református árvák és szegény gyermekek támogatása volt. 1925-től ezek a feladatok kiegészültek az általános gyermekügyek felügyeletével és a szegény sorsú református iskolások tankönyvvel való ellátásával. A támogatások feltételéül egyedül azt szabták, hogy a támogatott személy református vallású legyen.²³ Az 1912-ben Betegsegélyező- és Temetkezési Alosztállyal²⁴ bővülő egyesület egész fennállása során rendkívül hatékonyan működött. Köszönhető ez a szervezettségnek és a tagság áldozatkészségének egyaránt. Évente rendszerint megtartották a farsangi bált, s még egy-két alkalommal szerveztek vallásos teadélutánokat. Ezeken a nagy érdeklődésre számot tartó társasági eseményeken mindig, gyakran a Leányegylettel közösen műsort adtak. A belépőjegyekből vagy a műsormegváltás címén összegyűlt összegekből finanszírozták a nagy karácsonyi segélyosztást. Ennek keretében minden évben karácsonykor közel száz ember kapott egyszeri segélyt. Ezen kívül tíz-tizenöt elhagyott, szegény vagy fogyatékos ember kapott havi rendszerességgel támogatást.²⁵ Az 1930-as évektől kezdődően, a téli hónapokban gyermekkonyhát is fenntartottak, ami közel 150 gyermek ellátását biztosította. Az ételek hozzávalóit az egyleti tagok adták össze. A Nőegylet az egyház szempontjából rendkívüli jelentőséggel bírt, mert a missziós munka szervezésének és megvalósításának terhét, legalábbis annak nagyobbik részét levette az egyház válláról, s ráadásul az együvé tartozás tudatát is erősítette.

A Nőegylettel karöltve működött az 1914-ben alapított Leányegylet, ami a következő megvalósítandó célokat tűzte zászlójára: „vallásos jellegű nőképzés, és a leánygyermekek hiányos erkölcsi nevelésének lehetőség szerinti pótlása, nővédelem és előkészítés a diakóniaügyi és a belmissziói munkára." 1925-ben ezt kiegészítették a leányok körében teljesítendő ifjúsági munkával, a szegény leányok segélyezésével, és a szegény leányok kiházasítási és elhelyezési gondjainak megoldásával. Az egylet a Nőegylethez hasonló szerkezetben működött, élén a nőegyleti elnökkel, aki felügyelte az egyesület működését. A Leányegylet gyakorlati vezetését a titkár látta el, akinek munkáját segítette a jegyző, a pénztárnok, a könyvtáros és a választmány.²⁶

Szintén 1914-ben alakult meg a Diakonissza Egylet, amelynek feladatai közé tartozott a felnőtt szegények és betegek gondozása, segélyezése, ápolása és a kórházi szolgálat. Az első világháború ideje alatt 18 szeretetvendégséget tartottak 1050 sebesült katona számára.²⁷

A Szombati Szabó István segédlelkész szorgalmazására, 1913. december 14-én megalakult Parochiális Kör fontos szerepet töltött be „... a belmissziói és lelkipásztori gondozó munka, valamint az egyháziasság fokozásának s felekezeti érdekeink megvédése szempontjából."²⁸ Jelentős létszámmal működött még a Kálvin Szövetség, amit 1914-ben 60 tag alapított, a kálvinista öntudat és összetartozás fejlesztéséért.²⁹ Említést érdemel még a kisebb-nagyobb megszakításokkal működő Ifjúsági Egylet, ami hol „az egyház és a haza dísze"³⁰, hol meg az újjászervezéséről kellett gondoskodni. Kevés visszhanggal ugyan, de részt vett az ifjúsági munkában a Soli Deo Gloria Szövetség is.

Szólnunk kell még az egyházi felügyelet alatt álló bibliakörökről is. Azért fontos hangsúlyozni az egyházi felügyeletet, mert a laikusok által szervezett bibliakörök mindenkor magukban rejtették a szektásodás veszélyét. 1931 -ben az egyház három bibliakört ismert el: A missziói teremben működőt, a Hármasúton, Tóth István házában és az Akácfa utcában Lysik Istvánné házában lévőt. Ezekhez csatlakozott hosszú huzavona után 1932-ben a Bethánia Egylet bibliaköre is.³¹

Az egyház kulturális szervezőtevékenységet is folytatott. Gondolok itt a rendkívül népszerű Protestáns Estélyekre, a Református Napokra és a Jólszervezett" dalárdára.

A Protestáns Felolvasó Estélyek az 1910-es években kezdtek gyökeret verni a gyülekezeti életben. Rendszerint a téli hónapokban kerültek megrendezésre, hiszen olyankor volt a legkönnyebb a potenciális közönséget elszólítani az amúgy sem túl sok munka mellől. Az estélyeken a felolvasások mellett „népnevelő, erkölcsnemesítő és vallásos előadásokat" hallgathattak meg a résztvevők, 1913-tól kezdve vetített képekkel illusztrálva.³²

Az 1930-as években megtartott Protestáns Napokat is hasonló céllal hívta életre az egyház, azzal a különbséggel, hogy a háromnapos evangélizáció előadói kivétel nélkül szakterületük legjelesebbjei voltak, s rendszerint a püspök tartotta az esemény záró istentiszteletén az ünnepi prédikációt. Ebből az apropóból járt több ízben Kisvárdán a karizmatikus püspök Balthazár Dezső is.

A dalárda múltja nyúlik vissza a legmesszebbre, az egyház berkein belül szerveződött egyesületek közül, egészen 1854-ig. Az alkalomszerűen működő énekkar, melynek vezetője vagy a kántortanító vagy egy zenéhez komolyabban értő tanárember volt, csak nagyon ritkán csillogtatta meg a tudását, s akkor is leginkább társasági vagy közművelődési eseményeken. Így elsősorban az Ipartestület, a helyi Kaszinó, a református Nőegylet és az Iskolánkívüli Népművelési Bizottság műsoros estjein. A kórus tagjai olyannyira ritkán jártak össze, hogy 1931 -ben azon vette észre magát a presbitérium, hogy nincs énekkar. Rögvest lépéseket is tettek az új énekkar megszervezésére, s ennek nyomán 1932-ben megalakult a Sztáray vegyeskar, 30 férfi és 24 nőtaggal.³³